- Blog -
Atlantisziak a föld mélyén
Elfeledett világok
2020-05-21
Moricz egész életében azon dolgozott, hogy megtalálja egy földalatti civilizáció létének bizonyítékát. Miután Dél-Amerikába érkezett, a magyar kutatónak több adu is lapult a zsebében – néha egészen mélyen. Az atlantisziak után folytatott kutatása összekavarodott a földönkívüliek utáni kutatással.
Az ősi Dél-Amerika – és talán a történelem előtti idők – rejtélyének kulcsát megtalálhatjuk, ha sikerül nyomára akadunk a Nap-kultúra ősi városainak. PERCY FAWCETT EZREDES , 1925 k.
Moricz egész életében azon dolgozott, hogy megtalálja egy földalatti civilizáció létének bizonyítékát. Miután Dél-Amerikába érkezett, a magyar kutatónak több adu is lapult a zsebében
– néha egészen mélyen. Az atlantisziak után folytatott kutatása összekavarodott a földönkívüliek utáni kutatással. Ez pedig minden értelemben újdonságnak számított. Moricz felfedezései megelőzték von Däniken hipotézisét, ami 1968-ban látott napvilágot Az istenek szekerei? A jövő emlékei – a múlt megoldatlan rejtélyei címmel.
Moricz számos kortársának és barátjának segítségével rájöttem, hogy végső célja az volt, hogy bizonyítsa: a primitív dél-amerikai törzseket földönkívüli lények befolyásolták. De bizonyítani akarta a kapcsolatot az Amerikák és az Óvilág között is.
Nem csak egy magyar kozmosz-elképzelést keresett, ami szerinte az Altaj-régió és a szibériai tundra sötétjébe veszett, hanem olyan kultúra emlékeit, ami a csillagok közül származott.
Moricz kutatása egy európai mozgalom részének tekinthető, ami hatalomhoz és magasabb tudatossághoz akart jutni egy elveszett civilizáció megtalálásával. A nácik ezt a bolíviai Tiwanaku
Napkapujában vélték felfedezni. Ezért is szerveztek nagyjából húsz emberből álló expedíciót, hogy olyan vidékeket keressenek fel, ahol ember még sosem járt. Lehetséges, hogy Moricz is így kötött ki Argentínában majd később Ecuadorban.
Moricz elképzelései mindig ezen a gondolati síkon mozogtak, és fogalma sem volt róla, hogy minél többet beszél a felfedezéseiről, annál inkább válik a saját szavahihetősége ellenségévé. Moricz egész életében rettegett. Szinte paranoiás félelem gyötörte a rágalmazásoktól, amit bizonyított is azzal, hogy megpróbált kitárulkozni és megosztani legbelsőbb, fantasztikus gondolatait és tapasztalásait a külvilággal. Magába forduló és hallgatag volt, nem adott interjúkat, s az 1976-os angol expedíció után még jobban elzárta magát a külvilágtól. Még azokat is távol tartotta, akik
közel álltak hozzá, mint a Peña Matheus testvérek és Aguado.
Próbált elzárkózni a téma elől, ami két világnak, a valóságosnak és a bizonyíthatatlan fantasztikusnak is a főhősévé tette.
Guayaquili nyugalmát mégis megzavarta két francia szerző, akiket von Däniken munkássága csábított el. Ez a hetvenes évek végén történt, amikor a világ megtapasztalta a valaha volt legnagyobb ufó-hullámot (1977-’78).
A francia torzítás
Több mint negyven évvel ezelőtt két francia kutató, Marie-Therése Guinchard és Pierre Paolantoni interjút készítettek Moriczcal és lejegyezték tapasztalásait a bizarr, Les Intra terrestres című könyvben.
Moricz a francia könyvben „Yan” álnéven szerepel, s ezt írják róla: „egy magyar régész, aki azért érkezett ide szülőhazájából, hogy többet derítsen ki Atahualpa, a tizenhatodik században a
spanyolok hordája által száműzött, elárult és meggyilkolt inka mesés kincsének történetéről.” Következzen itt néhány töredék a Moriczcal folytatott interjúból:
Nagyjából húsz évig jártam egyetlen hátizsákkal az érintetlen esőerdőket és hegyláncokat. Jártam olyan inka ösvényeken, amiken még mindig látszottak a léptek nyomai. Éltem a bennszülöttek között, és lassan arra a felismerésre jutottam, hogy ezen törzsek egyikének birtokában van a titok,
a rejtély kulcsa.
Egy nap belebotlottam a fejzsugorító jivarókba… Mint tudják, magyar vagyok, de roppant különös módon meg tudtam érteni a nyelvüket. Döbbenten tapasztaltam, hogy ősi magyar gyökerekkel rendelkeznek, amiket jól ismerek.
Így könnyebben tudtam velük kommunikálni, s noha hírhedtek a vadságukról, velem szemben barátságosnak bizonyultak. Felkeltették az érdeklődésem, így két hónapot töltöttem közöttük, de ekkor még egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy náluk van a rejtély kulcsa…
A törzs tagjai ugyanolyan tetoválásokat viseltek az arcukon és az állukon. Egyik nap kettőjükhöz szegődtem, s mivel túl messze sétáltunk a törzstől, egy nyugalmas helyen tábort kellett vernünk. Ide érve találkoztunk két másik jivaróval, akik egy hatalmas szikla tetején ücsörögtek – a kőre ugyanazokat a jelek voltak vésve, amilyenek a tetoválásaik is voltak. Úgy találtam, a véset roppant régi lehet. Mit jelenthet ez a jel? Megkérdeztem a társaimat, akikben teljesen megbíztam…
A növényzet mögött egy barlang bejárata lapult. Ennek helyét jelezte a kő. A bejárat pereméhez léptem, ami alig volt három láb, esetleg két láb széles, és egy harminckét láb mély kürtőben folytatódott. Behajolva egy a falba vésett nyílást pillantottam meg. Tíz perccel később már el is készültünk indákból font köteleinkkel, és leereszkedtünk a mélység félhomályába. Varázslatos lámpásommal nekivágtam a rejtélyes járatnak. Középen egy hatalmas, talán kvarc- vagy kristályoszlop állt, ami az aljzatról visszatükrözte a fényt befelé. Egy kanyar után a folyosó derékszögben elfordult a másik irányba, s itt egy kerek helyiségbe léptünk. Ennek közepén kerek, faragott kőasztal állt hét, szintén kőből készült székkel. Mögöttük a sziklafalon hét négyzetes nyílásra lettem figyelmes. Hét ajtó volt! S mindegyik ajtó előtt egy-egy szék állt.
Felfedezésem súlyát látva hátratántorodtam. Elhatároztam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt az Andok alatt megbúvó város alapos felfedezésére, persze csak az ilyen mérvű vállalkozáshoz szükséges pénzzel és felszereléssel…
Egy hónapba telt, mire visszajutottam. Elújságoltam a barátaimnak a fantasztikus felfedezés hírét, és hogy milyen égető szükségem van egy expedíció megszervezésére élelemmel, hordozható világítással, fegyverekkel stb. A művelet költsége, a nehéz hozzáférés, az ismert és ismeretlen veszélyek minden ismerősömet eltántorították. Az ismeretlen kapujában álltam kétségbeesetten, hogy nem tudok oda belépni, amikor José (az ügyvéd) úgy döntött, megsegít. Kiszámoltuk az expedíció hozzávetőleges költségeit, és neki köszönhetően sikerült összeszednünk a pénzt. Ahhoz, hogy megszerezhessem a jogokat, hivatalossá kellett tennem. Anélkül, hogy szóbeli támogatásnál bármi többre számítottam volna, meghallgatást kértem a kulturális és turisztikai miniszterektől.
A földalatti civilizáció felfedezését nem lehetett hivatalosan nyilvánosságra hozni, amíg cáfolhatatlan, kézzel fogható bizonyítékot nem szereztem annak létezésére, például
tárgyakat, dokumentumokat, fényképeket, amik igazolhatták volna történetem valódiságát. A hatóságok csak akkor szerveztek volna új expedíciót. A kulturális miniszter biztosított róla, hogy a felfedezés az enyém, de a barlangok nem, mivel azok a terület részét képezik, és a kormány határoz a használatukról. Megígérte, hogy teljesen megtérítik a kiadásaimat. Mélyen legbelül nem hitt nekem, de azt sem merte megkockáztatni, hogy elszalasztja az alkalmat, ami vagyonokat hozhat az államnak. A képviselője ragaszkodott hozzá, hogy a műveletet a lehető legtitkosabban, bármilyen
figyelem felkeltése nélkül kell végezni, nehogy felhívjuk magunkra valamelyik erős szomszédos ország vagy szenzációhajhász média figyelmét.
Miután tíz napig járta a dzsungelt az ügyvéddel és társaival, Moricz megérkezett a jivaro területre. Itt találkozott a falu főnökével és szépen megkérte, engedje meg a fiának, Genarónak, hogy a múltkorihoz hasonlóan a barlangokhoz vezesse őket.
Az öreg főnök büszkesége megadta magát az ősök emlékezete előtt, ráadásul a fiát még gyávának is gondolhatta hozzám képest, én ugyanis hajlandó voltam az életemet kockáztatni azért, hogy megtaláljam a földalatti civilizációt. Figyelmeztetett a ránk leselkedő veszélyekre, és elmesélte a földalattiak történetét, ahogyan azt az apja ráhagyta.
„A barlangok lakói istenek voltak – mondta -, akik uralták a Föld és a Nap erejét. Bírtak gyilkos villámokkal, amik hegyeket voltak képesek átlyukasztani. A királyságuk az érintetlen őserdő gyökerei alatt húzódott. Amikor az apám vadászott, látta megnyílni a földet, és belőle egy fényes
csillagot az égbe emelkedni. Sosem fogtok elérni oda, ha az azt lakó árnyak nem akarják.”
Az öregember a szemembe nézett, és két kezét a mellkasomra helyezte. „Csak te fogod a hangjukat hallani. Csak te érted meg az atyáink nyelvét. De légy óvatos azzal, ami a szemed elé kerül! Nem állhatod majd a tűzként ficánkoló fém fényességét. Semmihez sem szabad hozzáérned! Semmit sem szabad elhoznod, egy porszemet sem, még akkor sem, ha azt hiszed, egyedül vagy, ugyanis a tekintetük mindenhová követni fog!”
Részlet a „A Tayos-barlangok rejtélyei” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
