- Blog -
A feloldhatatlan ember versus Isten polaritás pszichológiai hatása
Földönkívüli kultúrák
2018-11-26
Az első dolog, amit fontolóra kell vennünk az istenhez való viszonyunk pszichológiai értelmezésében, az a tény, hogy az emberiséget teljesen a polaritás egyik végpontjára sikerült száműzni: a hibák, vétkek, gyarlóság végpontjába – ezáltal megalkotva a jó és gonosz dualitását. Mikor kijelentjük, hogy Isten nem fizikai létező, és az emberek fölött áll, még egy kettősséget hozunk létre – a szellem és anyag kettősségét...
...Az ember, mondja a Könyv istene, „csak hús” (és nincs lelke); az anyag és a test az elutasítás, az utálat, a bűnösség, a szégyen tárgyává vált. A DNA of the Gods-ban foglalkoztam a szexualitás elnyomásával (és a nők ebből kialakuló bántalmazásával) a monoteista vallások esetén, míg az antropológiai adatok azt mutatják, minél ősibb egy kultúra, annál szentebb volt a szexualitás, azon keresztül pedig az élet létrehozása is. Csak az alkímia és a hermetizmus titkos útjai utaltak az anyag spiritualizálásának továbbélésére, a lelkek testekben történő inkarnációja által – sőt, az inkarnáció és az anyagiasult világ általános szándékára is. A Föld és az emberiség jövője tehát egy spiritualizált anyagi világ volna, amelyet a lélek harmonizál, és ami ezáltal alakul át.
Ez a jelentése Jung zöld megfeszített Krisztus látomásának, amelyet 1939-ben, álmából hirtelen felébredve látott. Krisztus testének zöld ragyogása egy bizonyos alkímiai állapotra, a zöld oroszlánra (zöld lápisz, illetve kő) utal, amelyet univerzális gyógyszernek hittek. Ez a bölcsek kövének első állapota, megelőzi a vörös lápiszt, amelyet a király és királynő alkímiai frigye (a maszkulin és feminin princípiumok harmonizálása) hoz létre, ezzel pontosan a fiút (Hermészt, Krisztust) létrehozva a Misztikus Frigyen keresztül történő újraegyesülésükön – mindketten saját szelfjükben vannak ábrázolva, a nagy feladatban, mint Hermész/Elme/Krisztus, illetve Szófia/Bölcsesség szerepükben vesznek részt – ami Basilius Valentinus tizenkét kulcsa közül az ötödik. Jung emlékirataiban idézi fel ezt az élményt, és azt mondja, „a zöld arany az az élő minőség, amit az alkimisták nem csak az emberben, de a szervetlen természetben is láttak. Ez az életszellem, az anima mundi kifejeződése… aki az egész kozmoszt mozgásba hozza”; (a latin anima, ahogy a görög pszüché, „lelket” jelent, így tehát az anima mundi a világ szelleme, vagy a Föld szelleme, a bolygó pszichéje).
Nem csoda hát, hogy a lélekkel/életerővel és a természettel történő újraegyesülés univerzális gyógyító folyamatként működik! Murray Stein mondja a Föld szelleméről, „Az alkimisták tartós törekvése volt a [föld]szellem megváltása, öntudatra ébresztése és ott tartása”. Stein szóba hozza Jung látomásának önanalízisét, „Ezt a pszichikai képet a keresztény hagyomány leglényegesebb dichotómiája, az anyag és szellem szétválása tekintetében gyógyító szimbólumként értelmezik.”
Meg kell jegyezzük, hogy az összes vallás istenségeinek látszólagos omniszcienciája ellenére egyetlen isteni jelszó sem szolgál annak tanúbizonyságául, hogy alaposan értenék az emberi evolúció folyamatát – akár tudás, akár erkölcs tekintetében. Minden vallás minden istene szertartásokat és törvényeket, szabályokat és tilalmakat fektet le, mintha a társadalmak soha nem fejlődnének, mintha ők mindörökké istenként uralkodnának, bár szüntelenül haltak el régi és keletkeztek új vallások, a társadalmak pedig mindig változtak. Nem tudunk nem töprengeni az állítólag omniszciens istenek ennyire elképesztő rövidlátásán, az élet és társadalmak dinamikájának ennyire irtózatos meg nem értésén, nem is említve a bölcsességet.
Egy indián sámán hogyan részesülhet az istene jelzéseiben, hogyan olvashatja őket ki a vad madarak röptéből, ha egy olyan megalopoliszban él, mint São Paolo vagy Mexikóváros? Bizonyára módosítani, adaptálni fogja a kötődését a Lélekhez. Ezen valójában igen fontos eltöprengeni, mivel az isten által a népre hagyott szertartások és rituálék világosan be voltak ágyazva egy meghatározott társadalomba, egy meghatározott területen, és egy meghatározott időszakban. Mintha csak minden lehetőséget megragadtak volna, hogy az embereket a folyamatos vétkesség, a bűn elkövetése miatti rettegés, ezáltal pedig az Isten haragjától való rettegés állapotában tartsák. És úgy tűnik, pontosan ez az a pszichológiai hatás, amit a vallás a középkorban tudott a társadalomra kifejteni.
Ahogyan azt Freud leírta, önmagunk vádolása és az elnyomott szuperegó (a haragos apa bensővé tett képe) mélyen be vannak ágyazva a tudattalanunkba. Néhány esetben a neurózis és a súlyos szellemi betegségek épp a bűnösség minket „büntető” erőiből erednek – ez a bosszúálló isten internalizálása, ami önsanyargatáshoz vezet. Ezzel egy időben pedig Isten olyan mértékig lett idealizálva, hogy a rúd másik vége örökre elérhetetlennek tűnik.
Ahogy a Könyv vallásai átvették istentől a parancsok kiadásának, a vak hit megkövetelésének szerepét, a jó és a rossz poláris ellentétei a maguk ellentétességében egyre extrémebbekké váltak. A forrásukul szolgáló feltételezések azonban ugyanazok most, mint az Anunnakik idején voltak: a jó a saját vallás dogmáit jelenti – míg a gonosz mindent, ami attól elüt. Az ilyen dogmatikus rendszerekben nem találunk a tudáshoz és kreativitáshoz vezető kíváncsiságot, sem pedig a más kultúrák iránti nyitottságot, a saját szemellenzők, a saját előítéletek felismerését – és – mindenekelőtt – saját igazságosságunk, saját krédóink és kinyilatkozatásaink nem megkérdőjelezését. A helyzetből adódóan a pozitív parancsolatokra (többek közt a felebarátod megsegítése, vagy az özvegy megsegítése) úgy tekintünk, mintha csak saját ortodox vallási csoportunkon belül lehetne őket alkalmazni, és csak hittestvéreink körében lenne hatásuk.
Elfogadott, hogy nem csupán jogos, de igazságos is mindazokat megrabolni, megtéveszteni, akár meg is ölni, akik nem tartoznak a saját vallási csoporthoz – a pogányokat, az ellenség országát, a „másikat.” És még a hittestvérek közt is elfogadott azokat elnyomni és üldözni, akik másképp gondolkodnak, akik értelmesebbek a nagy többségénél, és nem szeretnék szemellenzőkkel, kötőfékkel leélni az életüket – ilyenek például az alkimisták, a Katharok, a szerény kolduló szerzetek, például a Ferencesek, akik katolikus pápa általi zaklatásait Umberto Eco kimerítően elemzi „A rózsa nevében”. De már tudjuk azt is, hogy ezek az eredeti elmék a kulturális kreatívok, ők azok, akik személyes küldetéssel rendelkeznek, és az emberiség egészének másfajta jövőt teremtenek majd.
A legkevesebb, amit mondhatunk: csoda, hogy intelligensebbé váltunk, és képesek vagyunk észrevenni, mennyire alaptalanok és változékonyak a jó és gonosz fogalmai. Hogy elindultunk arra, hogy megérthessük az egyes ember nézőpontjának, az egyes vallási csoportok világnézetének elnyomhatatlan egyoldalúságát. Hogy végre megkaptuk az üzenetet, hogy az „igazság” lényegében sokoldalú és plurális, sőt, összetett, ennek következtében igencsak relatívnak kell tekintenünk (a kontextus, az idő, a pszichológiai állapot függvényében). Hogy a legjobb, amit ebben a tekintetben tehetünk, az saját empatikus képességünk, eltérő gondolkodásmód, kreatív és rugalmas mentális folyamatok fejlesztése. Hogy az általunk keresett értékek, amelyekkel kikerülhetünk a végzetes énközpontúságból és infantilizmusból (legyen szó egyénről vagy csoportról) az együttműködés, empátia, szinergia, vitakészség, előre tekintés kvalitásai.
Valóban csoda, hogy képesek voltunk kialakítani minden vallási parancsolat és oktatás ellenére is egy harmadik erőt a jó és rossz polaritásán túl – a tudományt, amely kételkedik, csak hipotézisekből építkezik, és a valóságot teszteli. A szigorú vallási dogmák csak fokozni tudják a jó és rossz, isten és ember, a mi és a mások közti szakadékot. Ezáltal pedig csak mélyíteni tudják a gyökerüknél található skizofréniát, és a tudatos (amely tele van hiedelmekkel és előítéletekkel) és a tudattalan (a bőséges, kreatív, többes számban jelen levő életerők raktára) közti belső viaskodást. Ezek az életerők a vitalitás, kreativitás, felfedezés, szenvedély, művészet, szexualitás és szerelem minőségei – mindazok az erők, amelyeket az Inkvizíciót is ösztökélő középkori egyház teljességgel gonosznak kiáltott ki, hús-vér ördögöket fantáziálva, akik megszállják a gyarló nőket (és különösképp a nőket), akiket gyomként kell kiirtani.
Egy dolog biztos, a rendkívüli Isten monoteista figurájára és az abszolút tudásra létrejött, szigorú dogmák csak fokozhatják a psziché belső szétszakadását, és a skizofréniát. Szerencsés hát, ahogy arra Carl Jung rámutatott, hogy az ősi kultúrák élő szelleme még mindig ott csörgedezik mélyen a pszichénkben; hogy az élet, a jelentésadás, a kreativitás, innováció, művészet és szerelem erői folyamatosan áttörnek a nekik állított gátakon; hogy a szelfünk, a valódi, élő, isteni szellem, amely minden egyes személyben ott lakozik, álmokkal és látomásokkal lát el minket, és megnyitja előttünk a felfedezések ösvényét.
Ha tudtuk volna
Vegyük fontolóra, mi történt volna, ha tudjuk, hogy Isten nincs egyedül (személyként), hanem hogy az ősi istenek, akik Évát és Ádámot megteremtették, egy emberi faj voltak – akik sokkal nagyobb tudással és hatalommal rendelkeztek ugyan, de ugyanolyan szenvedélyekkel, vágyakkal és hiányosságokkal is, mint mi? Hogy eredeti isteneinknek a miénkhez hasonló pszichológiája volt – annak ellenére, hogy mindent elsöprő erővel, tudással és tudománnyal rendelkeztek, és halhatatlanok voltak. Tegyük fel, hogy ránk maradt mindaz a tudás, amivel velük kapcsolatban rendelkeztünk a Sumer Birodalom idején, mikor név szerint ismertük őket, és láthattuk őket „madaraikon” szállni felettünk, és a teljhatalmuk érdekében erőszakos és nagyszabású háborúkat és testvérek közötti keserű viszályt szítottak. A generációk során emlékeztünk volna arra, hogy a végén mindig mi voltunk azok, akiket porba taszítottak – mindegy, mi volt az előzmény, a halhatatlanokat sosem érte baj, csak szállásaik pusztultak el; mi földiek azonban, ezzel éles ellentétben, ezrével haltunk meg, „halmokban” álltak a holttestek az őrült döntéseik miatti testvérháborúk során; és, hogy az emlékeket elevenen tartsuk, siraloménekeket és verseket írtunk volna a leszármazottainknak – mint amilyen az alábbi is, amely megnevezte a Sínai-félsziget és a Jordán-fennsík öt városát elpusztító nukleáris katasztrófa szerzőit, és leírta, hogy egy radioaktív felhő, a „gonosz szél”, hogyan törölt el minden életet Sumérben:
A gonosz szél „köpenyként borította be a földet, lepelként terült el rajta… az egész országot elborító gonosz szél;… hatalmas vihar, amely Anutól jön… Enlil szívéből támadott fel… mint az istenek keserű mérge… sötétséget hordozva városról városra.” (Wars, 337)
Megértettük és fejben tartottuk volna, hogy némelyikük tudást és tudományos eszközöket, elsősorban kognitív eszközöket bocsátott rendelkezésünkre – hogy szellemi szempontból legalább olyan kifinomult potenciákkal rendelkeztünk, mint ők. Hogy kizárólag az oktatás, az archívumok, adatok és a gépek jelentettek lényegi különbséget, de képesek lettünk volna nagy sebességgel eljutni odáig. Mi földiek, halandókként, sokkal gyorsabb szaporodásunk révén kihívást, adott esetben kellemetlenséget jelentettünk volna az Anunnakik számára? Történelmi és bibliai okunk van kijelenteni, hogy Enlil saját jólétét fenyegető veszélynek tartott minket, mikor megtudta, hogy Éva megízlelte a tudás gyümölcsét: „Az Ádám eggyé vált közülünk!” (mármint leszámítva a halhatatlanságot jelentő géneket!) Ekkor pedig, félelmében, hogy egy nap halhatatlanná válhatnánk, elüldöz minket az Edin kertjéből, véget vetve a túl szoros együttélésnek; megkísérel minket visszakényszeríteni a Luluk – küszködésre kárhoztatott rabszolgák, fájdalmas szülésekre ítélt nők – alapvető szintjére; és belekényszerít minket az Istenek Gyűlése által a földiek számára létrehozott és kikiáltott sorsba és szerepbe.
A sumér táblákon egyértelmű bizonyítékokat találunk arra, hogy (legalább) néhány Anunnaki féltékennyé vált a „teremtett” földiekre – és a faj kiirtásának kitervelésétől és elrendelésétől sem riadnak vissza. Illetve más módoktól, amelyekkel törékenyebbé tehetnek minket, vagy megingathatják növekvő hatalmunkat, és zűrzavart, nézeteltérést terjesszenek közösségeinkben és kultúráinkban. Ziuszudra (más néven „Atra-Hasis” azaz „Kiemelkedő bölcs”) magyarázza meg, mikor Ea/Enki segítségét kéri, miután Enlil szabadjára engedi a járványt:
Ea, Ó uram, az emberiség nyög; A [többi] istenek haragja felemészti a földet, De te vagy, ki minket teremtettél! (Wars, 391)
Tökéletes példa Bábel tornya – Babili (Babilon) városának Esagil temploma, amely Marduk területén helyezkedett el. Olyan épületet épített, amelynek teteje független űrkikötőként szolgálhat, „egy torony, amelynek feje a mennyekig ér,” és itt alapított egy közösséget, amelyben „nagyot és kicsit [buzdított] a halmon a buzgólkodásra.” Tekintettel arra, hogy csak egy Anunnaki pár élt (azok nagyon közeli családjával együtt) minden egyes szállástemplomban, arra következtetünk, hogy a „kicsi” a földi emberekre utalt, összehasonlítva a „nagy” Anunnakikkal. És nem kevésbé jelentette azt is, hogy a földiek egyenlőek voltak az Anunnakikkal, hozzáfértek azok tudásához, és közeli, rendszeres kapcsolatban voltak velük (a papok és királyok közvetítésével történő, megszokott kapcsolat helyett). A Parancsoló válasza igen otromba volt, és egy sumér tábla tette örökkévalóvá.
Az éjszaka folyamán [Enlil] teljesen véget vetett azok toronyerődjének… A szétszóratás az ő döntése volt. Utasítást adott, hogy összezavarja az ő gyűlésüket [nyelvüket].
A tábla tehát, a Könyvhöz hasonlóan, a Föld számos nyelvét egy döntésre vezeti vissza. Az is világosan kiolvasható, hogy mi volt Enlil haragos reakciójának oka: az egyenlőség és testvériség nem voltak napirenden; Enlil szemében ez nem volt kevesebb halálos bűnnél, rendkívüli romlásnál:
Babilon [Marduk] népe bűnbe esett, mikor [buzdította] nagyot és kicsit a halmon buzgólkodásra.
Az országhoz és annak urához tartozó földiek
Ahogy Sitchin mesterien megmutatja Wars of Gods and Men című kötetében, ahogy a földiek eléggé megszaporodtak ahhoz, hogy nagy számban legyenek jelen, besorozták őket harcosnak, hogy részt vegyenek az Anunnakik egymás közt vívott háborúiban – testvér testvér ellen, az Anut követő első három generációban (így az Anu-Enlil-Nannar-Inanna vérvonalon). Afrikától eltekintve, a sumer történelem teljes időszakában a Gyűlés határozatára egymástól elkülönítve léteznek a területek, és a királyi család tagjai uralkodnak felettük. Úgy tűnik, létezett egy hallgatólagos törvény, amely a földiek és istenek kapcsolatát szabályozta: bármilyen földi népesség is legyen a területen, a nép az ország parancsolójához tartozott.
Ebben a korai időszakban jelöltek ki emberi királyokat – azaz a várost az Anunnakik helyett egy közbenjáró kormányozta, egy király, aki elméletben a földiekhez közelebb állt, de aki ennek ellenére általában Anunnakik és földiek vegyes frigyéből született. Ezzel párhuzamosan a papság (a vegyes házassághoz hasonlóan) ugyancsak az istenek különböző szállásain lett megalapozva (és gyakran a király volt maga a főpap), és a papok minden egyes leszármazási vonala a város meghatározott istenének templomát felügyelte, ezáltal különböző kultuszok jöttek létre.
A Könyvben érdekes módon találunk utalásokat a népesség és a terület ilyen fajta birtoklására az adott helyen lakó és uralkodó isten által. Rivkah Kluger, jungiánus elemző és bibliakutató a „kiválasztott nép” fogalmát kutatta Psyche in Scripture (Psziché a szent szövegekben) című könyvében, a fogalmak bibliai használata és jelentősége alapján. Végkövetkeztetése lenyűgöző módon igazolja, amit a sumér táblák alapján magam is feltételeztem, jelesül, hogy az Anunnakik ősi országában az adott városban született emberek szükségszerűen a városhoz és a területhez kapcsolódó isten hívei voltak. Egyértelműen ahhoz az istenhez tartoztak, és amennyiben a várost és a területet egy másik isten vagy istennő kapja meg örökségként, az emberek azt követően kötelezően őt szolgálnák és tisztelnék. Tekintsük át Kluger elemzését „a kiválasztottság kinyilatkoztatásának kulcsfontosságú szakaszáról” (Jegyezzük meg, a kiválasztott törzset annak pátriárkája, Jákób említi meg; Jákób, Júda és Izráel tehát Izráel népét, az egész törzset jelentik.)
Így hangzik: „téged választott [bachar] az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki [le’am segulah]. (Móz 5 7:6-8)” (Kluger 14, kiemelések és zárójelek az idézett szövegben). Rivkah Kluger ezt követően megerősíti elemzését: „A segulah jelentése birtoklás. A babiloni sugullu eredetileg a nyájakra vonatkozik… Egy tulajdon és egy tulajdonos közti viszonyt fejezi ki. A Prédikátor 2:8-ban segulah a király vagyona… A Zsoltárok 135:4ben segulah Isten és a mi birtokunk, összekapcsolva a bachar-ral: ‟Mert kiválasztá magának az Úr Jákóbot, Izráelt a saját örökségéül.” Kluger nyomán három további kifejezést is alkalmaztak „az isteni birtoklás” kifejezésére. Az első a nachala („földbirtok… örökség révén”), chelek („adag”, „rész”) és chevel („az előírt”). Két mondat kifejezetten explicit: „Mert az Úrnak része [chelek] az ő népe, Jákób néki sorssal jutott öröksége [chevel nachalato]”; „És birtokba veszi [nachal] az Úr Júdát, mint az ő osztályrészét [chelko] a szent földön…” (Kluger 15, kiemelések és zárójelek az idézett szövegben).
A babiloni nyelvvel való összekapcsolás (miközben a héber az akkádban gyökeredzik), illetve Kluger nyelvészeti elemzése legalábbis egy további erős kapcsolatot leplez le a Könyv istensége, és a sumér uralkodó istenek közt, akik az idő előrehaladtával a Gyűléstől más-más területeket és városokat kaptak meg, hogy megépítsék szállás-templomaikat. Hasonlítsuk össze az Isten (azaz az egy Úr) fogalmával, amely Hermész Triszmegisztosz szövegeiben mindenben jelen levő, arra a tényre utalva ezzel, hogy Az, az egy Úr, a kvintesszencia, egyszerre manifeszt és jelen nem levő mindenben, amit megteremtett, vagy meg fog teremteni. (ld. 12. tábla) Figyeljük meg, hogy Hermész az egy Úrtól lényegében azt kérdezi: Úgy tekintsek-e rád, mint aki egy az én lelkemmel, a teljességemmel, mindennel, ami van; vagy egy rejtélyes, nem jelenvaló esszenciaként, a mindenek felett levő egy Úrként? Ilyen hermetikus, illetve nem-duális értelemben a „mindenben jelen levő” jelentése: mindenütt ott lenni, mindent átitatni a saját lényegével – ez igencsak távol van attól a személyes istenségtől, amely kizárólagos engedelmességet és hódolatot vár el.
Nem léteznek más lények, minden tebenned van, minden tebelőled származik, te nem adsz semmit, és nem fogadsz el semmit; mivel te jelen vagy mindenben, és nincs semmi, ami ne tartozna Tehozzád... Hogy fohászkodjak Hozzád? Olyanként, ami hozzám tartozik, és osztozom vele valamiben, vagy mint ha valami más volna?
A hermetikus hagyományban, akár az indiai advaita filozófiában, az Egy-ség, az Egy fogalma minden megtestesült személytől el van választva, kozmikus tudatosságként fogható fel. A kozmikus tudatosság a keleti vallások Taoja és brahmanja, az Egy-ség fogalma mentén. Sokkal inkább hasonlít egy, az univerzum minden részecskéjében, lényében és dolgában létező hiperdimenzióra, közben pedig ezzel egy időben saját hiperdimenzionális szintjén egészként létezik, anyagtalan létezőként, téren és időn kívül – ahogy azt a Cosmic DNA at the Origin (A kozmikus DNS az eredetnél) című szövegemben ki is fejtem.
Hogy visszatérjünk Sumer és Akkád birodalmaihoz, a későbbi, viharosabb időkben egy város királya megpróbálta több isten kegyeit is elnyerni azzal, hogy a város falain belül azoknak is emeltetett kisebb templomokat, miközben fenntartotta a város eredeti istenének szentelt templom (és az isten kultuszának) elsőbbségét. A királyokat Marduk inspirálhatta, aki minden egyéb istennek készített kisebb templomokat – azzal a feltétellel, hogy őt az istenek közt elsőként fogják tisztelni, amit természetesen sosem tettek meg, eltekintve a Gyűlés eredeti határozatától. Ez a hagyomány a mai napig él Indiában, ahol még Siva szent városaiban is, ahol számos Sivatemplom áll (ilyen például Omkareshvar), kisebb templomok is állnak, amelyek a Hindu panteon egyéb isteneinek lettek létrehozva.
Az Anunnakik végzetesen feldühödtek, ha valaki beszennyezte templomaikat, de még akkor is, ha saját szertartásaikat nem megfelelően végezték saját birtokaikon és templomaikban. Annyira felbőszítették magukat az ilyen eseteken, hogy saját templomaikra, saját városukra, saját követőikre zúdítottak pusztítást – ezt igen tudjuk felfogni. Így a Kr.e. VI. században (Marduk Kr. e. 2000 körül kapta meg az Istenek Vezetőjének tisztségét) Ur főpapnője egyezséget kötött Sin istennővel. A várost ezt megelőzően elpusztították, mivel Nannar/Sin, a város istene otthagyta meggyalázott templomát. Az egyezség értelmében a papnő fia, Nabunaid (a nevéből ítélve Nabu és Marduk követője) lesz Babilónia királya, azzal a feltétellel, hogy Urban újraépíti Nannar/Sin templomát. És ez így is történt. Nabunaid azonban túllőtt a célon, mivel emelt Sinnek egy szobrot közvetlenül Marduk babiloni templomának kapujában, és megzavarta a Marduknak bemutatott újévi szertartásokat: „Eretnek szobrot állított talapzatra… úgy nevezte, azt, „Sin istennő”… Megzavarta a rítusokat, és felborította a szertartásokat” (Wars, 21).
Marduk, annak ellenére, hogy számos kisebb templomot emelt más istenek számára Babilonban, annyira felbőszült Nabunaid tette hatására, hogy úgy döntött, új királyt keres, és Kurust választotta, akit nem sokkal hamarabb, Kr. e. 549-ben taszítottak le trónjáról Ansanban (Mediában, a Hakhámanis alapította Akhaemenida Birodalom kezdetei után), aki abban az időszakban a görögökkel harcolt. Marduk „[Kurus] nevét ejtette ki, hogy minden területek uralkodója legyen,” majd „elrendelte, hogy meneteljen saját városa, Babilon ellen. Rávette őt… hogy elinduljon az úton Babilon felé, igaz barátként kísérve útján.” Ezután Kurus „Bel (az Úr) Marduk kezét tartotta Babilon szent negyedében” (Wars, 21). Jegyezzük meg, hogy Sin helyrehozott uri temploma felszentelésének alkalmával a papnőt és annak fiát meglátogatta Sin Isten, és felesége, akik repülő szekéren, illetve madáron érkeztek. Sitchin nyomán ez volt az egyik utolsó alkalom, amikor az Anunnakik megjelentek a földieknek. A második ilyen alkalom Marduk és Kurus együttes lovaglása volt Babilon felé, és Kurus trónra helyezése.
Kurus fia, Kambúdzsija (Kambüszész) végezte el Marduk tiszteletére a szertartásokat Babilonban, és miután apja meghalt, egyiptomi fáraó lett (Kr. e. 525), annak Pantheonját tisztelve. Kurus az összes ősi birodalmat (Egyiptomot leszámítva) egyesítette egy isten, Ahura-Mazda, a Fény Istene zászlaja alatt – ezek közé tartozott egész Mezopotámia (Babilónia, Sumer, Akkád, Asszíria), továbbá Elam, Media, a hettita és görög területek, Fönícia, Kánaán és Filisztea. Ahura-Mazda jelképe a szárnyas korong volt, azon belül egy szakállas Istennel – ebben felismerhetjük a „keresztút bolygója”, azaz a Nibiru ősi emblémájának szerkezetét (ld. 2.2 ábra). A keresztút jele alatt – keresztként ábrázolva, ahol a felső függőleges ágat egy korona helyettesíti – két gömbölyű végű jogar található, ami az egyiptomi Hórusz szemével mutat hasonlóságot.
Kurus, akárcsak Marduk, bizonyára tiszteletben tartotta a más területeken uralkodó isteneket. Így Jeruzsálemben is újjáépíttette a templomot. A templom újjáépítését a Könyv istensége tette lehetővé, ugyanaz, aki előzőleg elátkozta, Nabukodonozor babiloni királyt „szolgájának” nevezte, és a „harag kezének” Jeruzsálemmel szemben, miután arra utasította, hogy lesújtson Egyiptom templomaira és isteneire. Az istenség így rendelkezett (a királyra szolgájaként utalva):
[…] és megveri Egyiptom földét, a ki halálra való, halálra, és a ki rabságra, rabságra… És Bethsemesnek (Heliopolisznak)[…] faragott képeit lerontja: és Egyiptom isteneinek házait tűzzel felégeti. (Wars, 20)
Így hát, míg Nabukodonozort (Babilon királyát) Marduk arra utasította, hogy vonuljon Libanon ellen (amelyet saját uralkodó istene magára hagyott), a Könyv istene (Jeremiás próféta által) Babilon - történelmi ősellensége – oldalára állt, hogy hetven évnyi balsorsot hozzon Jeruzsálemre, mert annak néhány lakója a „mennyek királynőjéhez” imádkozott. „Ímé az én haragom és búsulásom kiömlik e helyre… és égni fog, és el nem aluszik… A városban, amelyen a nevemen neveztek, megkezdem a romlást” (Wars, 20). Így tehát, Kr. e. 586-ban, a Könyv istenének rendelésére Nabukodonozor és káldeus hadserege porig égette Jeruzsálem első templomát, „Jahve házát”, és elpusztította a város összes házát, és az azt körülvevő falakat. Jeruzsálem a Könyv istensége által elrendelt pusztulásának átka az utasítás szerint hetven évig tartott.
Részlet Chris Hardy PhD. „Az Anunnakik háborúi” című könyvéből
Részlet a „Az Anunnakik háborúi” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
