- Blog -

Miért érzed illúziónak a világot?

Elhallgatott tudomány
2023-12-07

A Világegyetemnek, mint egésznek a megértése immár zsákutcába került. A kvantumfizika jelenségeiről már az első felfedezések óta - vagyis az 1930-as évektől kezdődően - folyik a vita, ám most sem állunk semmivel sem közelebb a megértésükhöz.

A Világegyetemnek, mint egésznek a megértése immár zsákutcába került. A kvantumfizika jelenségeiről már az első felfedezések óta - vagyis az 1930-as évektől kezdődően - folyik a vita, ám most sem állunk semmivel sem közelebb a megértésükhöz. A „Mindenség elmélete”, amelyet évtizedek óta ígérgetnek, hogy immár itt van a sarkon, beragadt dekádokon át a húrelmélet absztrakt matematikájába, annak bizonytalan és bizonyíthatatlan állításaiba.
A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Egészen mostanáig azt hittük, tudjuk, hogy miből épül fel a Világegyetem. Ám mostanra kiderült, hogy azt 96%-ban sötét anyag és sötét energia alkotja, s arról bizony gyakorlatilag fogalmunk sincs, hogy mik is ezek. Elfogadtuk az Ősrobbanás elméletét, annak ellenére, hogy egyre több és több körülmény merül fel, melyek miatt folyamatosan a felülvizsgálatára kényszerülünk (egyik ilyen például az 1979-ben kidolgozott, az exponenciális tágulást tartalmazó „felfúvódó” modell, melynek fizikai háttere alapvetően ismeretlen). Az is kiderült, az Ősrobbanás elmélete nem ad választ a Világegyetem egyik legnagyobb rejtélyére: miért van a Világegyetem tökéletesen finomra hangolva az élet támogatására?
A Világegyetem alapjainak megértése a szemünk láttára kerül egyre távolabb. Minél több adatot gyűjtünk össze, annál többet kell zsonglőrködnünk az elméleteinkkel, vagy pedig egyszerűen figyelmen kívül hagynunk azokat a megfigyeléseket, melyeknek látszólag semmi értelmük.
Jelen kötet új perspektívát kínál: a fizikai világra vonatkozó, manapság rendelkezésre álló elméletek nem működnek, és soha nem is lehet azokat működőképessé tenni, egészen addig, amíg nem számolnak az élettel és a tudattal. E könyv annak igényét veti fel, hogy tekintsünk el attól, miszerint az élet sok milliárd évnyi élettelen fizikai folyamat következtében véletlenül bukkant fel. Ellenkezőleg! Az élet és a tudat alapvető fontosságú a Világegyetem megértésében. Ezt az új megközelítést biocentrizmusnak (életközpontúság) hívjuk.
E nézet szerint az élet nem véletlenszerű mellékterméke a fizikai törvényeknek. Nem is a Világegyetem történelmének része, a biliárdgolyók sivár játékának, ahogyan már az általános iskola óta tanítják nekünk.
Egy biológus és egy csillagász szemével kinyitjuk azokat a ketreceket, melyekbe a nyugati tudománynak akaratlanul is sikerült bebörtönöznie önmagát. A XXI. századot a biológia évszázadának jósolták, elmozdulásként a XX. századot uraló fizikához képest. Ezek alapján helyénvalónak tűnik, hogy a XXI. század elejét azzal kezdjük, hogy kifordítjuk a Világegyetemről eddig alkotott képet a tudomány alapjainak egyesítésével - nem képzeletbeli dimenziókban létező, hasonlóképpen képzeletbeli húrok használatával -, sokkal egyszerűbb elképzelést bevezetve, amely számos megrázó felismerést hoz magával, minek következtében soha többé nem fogunk úgy tekinteni a valóságra, miként azt korábban tettük.
A biocentrizmus radikális eltávolodásnak tűnhet a jelenlegi világnézettől, és ez így is van, ám a valóság ilyen jellegű megközelítésére vonatkozó jelek már évtizedek óta velünk vannak. A biocentrizmus egyes következtetései rezonálhatnak a keleti vallások bizonyos nézeteivel, illetve a New Age néhány filozófiai megközelítésével. Mindez érdekes lehet, de szeretnénk mindenkit megnyugtatni, e kötetben semmiféle New Age-filozófia sincs. A biocentrizmus sarkalatos pontjai az uralkodó tudomány megállapításain alapulnak, s egyben logikus kiterjesztését jelentik néhány jelentős tudományos elme munkásságának.
A biocentrizmus rögzíti a fizika és a kozmológia vizsgálati vonalainak új irányát. E kötet lefekteti a biocentrizmus alapelveit; ezek mindegyike tudományosan megalapozott, és a bemutatandó tételek mindegyike megköveteli a fizikai Világegyetemre vonatkozó jelenlegi elméletek újragondolását.

*

A világ – mindent egybevéve – nem az a hely, amelyet a tankönyveink bemutatnak.
Évszázadokon át, körülbelül a reneszánsszal kezdődően, a Kozmosz felépítésére vonatkozóan egyetlen elmélet uralta a tudományos világot. Ez a modell korlátlan betekintést nyújtott számunkra a Világegyetem természetének egészébe – és megszámlálhatatlan olyan jelenségre hívta fel a figyelmet, amely átalakította életünk mindenféle aspektusát. Ám ez a modell hasznos élettartamának végéhez közeledik, és alapvetően eltérő paradigmával kell felváltani, mely a valóság mélyebb szintjét tükrözi, s amelyet eddig teljes egészében figyelmen kívül hagytak.
Az új modell nem hirtelen érkezett, mint a meteorbecsapódás, amely megváltoztatta a földi bioszférát 65 millió évvel ezelőtt. Ellenkezőleg! Mély, fokozatos, a tektonikus kőzetlemez-emelkedéshez hasonló változásként jött el, alapjai pedig olyan mélyek, hogy a rétegek immár soha nem térnek oda vissza, ahonnan érkeztek. Az alapjai abban a racionális nyugtalanságban rejtőznek, melyet manapság minden művelt ember tisztán érez. Az igazság nem egy hiteltelen elméletben rejlik, és nem is a jelenleg dicsért rögeszmében, az ellentmondásokkal teli Nagy Egyesített Elméletben, amely megmagyarázná a Világegyetemet. Ezen elképzeléseknek a problematikája olyan mély, hogy lényegében mindenki érzi, valami nagyon félrecsúszott a Kozmosz értelmezése kapcsán.
A régi modell álláspontja szerint a Világegyetem egészen a közelmúltig semmi más nem volt, mint élettelen, egymásnak ütköző részecskék halmaza, előre meghatározott, ám ismeretlen eredetű törvényszerűségeknek engedelmeskedve. A Világegyetem hasonlatos az órához, amely valahogy felhúzta önmagát, megengedvén egy bizonyos kvantum-véletlenszerűséget, s majd egyszer, félig-meddig kiszámítható módon lejár. Az élet ismeretlen folyamat eredményeként keletkezett, majd ezt követően haladt a maga útján ugyanezen fizikai törvényeknek engedelmeskedve, a darwini mechanizmusok alapján változva. Az élet része a tudat, ám ez utóbbi természete nehezen érthető, és akárhogy is, kizárólag a biológusokra tartozik.
Ám van itt egy probléma! A tudat nem csupán a biológusok szakterülete, hanem a léte egyben problémát jelent a fizikusok számára is. A modern fizika képtelen megmagyarázni, hogy az agyban lévő molekulák egy csoportja miként hoz létre tudatot. A napnyugta szépsége, a szerelem csodája, az étel kitűnő íze – mindezek a modern tudomány rejtélyei. A tudomány nem képes magyarázattal szolgálni arra nézve, hogy a tudat miként emelkedett ki az anyagból. A jelenlegi modell egyszerűen nem teszi lehetővé a tudatosságot; ami pedig az élet ezen legalapvetőbb jelenségének a megértését illeti, az gyakorlatilag nulla. Sőt, érdekes módon, a jelenlegi fizikai modell még csak azt sem ismeri fel, hogy ez egyáltalán probléma.
Nem véletlen, hogy a tudat a fizika teljesen új birodalmában bukkan fel ismét. Köztudott, hogy bár a kvantumelmélet matematikailag hihetetlenül jól működik, logikailag viszont semmi értelme. Miként azt a későbbi fejezetekben részletesen feltárjuk, úgy tűnik, hogy a részecskék viselkedése válasz a jelenlévő tudatos megfigyelőre. Mivel ez nem lehet igaz, a kvantumfizikusok felfoghatatlannak nyilvánították a kvantumelméletet, illetve elképzelhetetlenül bonyolultnak (végtelen számú Világegyetem bevezetésével), hogy megpróbálják magyarázni a tapasztaltakat. A legegyszerűbb magyarázat – miszerint a szubatomi részecskék bizonyos mértékben valóban kölcsönhatásba lépnek a tudattal – túl messze esik a modelltől ahhoz, hogy komolyan vegyék. Ettől függetlenül meglehetősen érdekes, hogy a fizika két legnagyobb rejtélye egyaránt magában foglalja a tudatot.
Ám, ha a tudat kérdését félre is tesszük, a Világegyetemre vonatkozó jelenlegi modell akkor is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, amikor annak alapjait kellene magyarázni. A Világegyetem (a legújabb pontosítások szerint) 13.7 milliárd évvel ezelőtt, egy gigászi esemény következményeként jött létre, melyet humorosan Big Bangnek (Nagy Bummnak – azaz Ősrobbanásnak) neveznek. Nem igazán értjük, honnan is ered ez a bizonyos Nagy Bumm, miközben folyamatosan a részletekkel bíbelődünk, beleértve olyan tágulási szakasz hozzáadását is, amelyet még a fizikusok sem értenek, ám a meglétére szükség van ahhoz, hogy összhangba kerüljünk a megfigyeléseinkkel.
Amikor egy hatodikos diák feltesz egy, a Világegyetemmel kapcsolatos alapkérdést, mint például: „Mi történt a Nagy Bumm előtt?”, a tanár, ha kellő ismerettel rendelkezik, azonnal készen áll a felelettel: „Nem volt idő a Nagy Bumm előtt, mert az idő csupán anyag és energia jelenlétében létezhet, ezért a kérdésnek nincs értelme. Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy mi van az Északi-sarktól északra?” A diák leül, és mindenki úgy tesz, mintha valamiféle tényleges tudást adtak volna át számára.
Valaki megkérdezi: „Mekkorára növekszik majd a táguló Világegyetem?” A tanár ismét kész a válasszal: „Nem létezik tér anélkül, hogy azt különböző objektumok ne határoznák meg, tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a Világegyetem folyamatosan megnöveli a saját terét. Továbbá, helytelen úgy elképzelni a Világegyetemet, mintha ’kívülről tekintenénk rá’, merthogy semmi sem létezik a Világegyetemen kívül. Az ilyen kérdésnek tehát nincs értelme.”
„Akkor meg tudná azt mondani, hogy mi volt az Ősrobbanás? Van rá valami magyarázat?” Évekkel ezelőtt, a szerzőtársam lustának érezve magát, felmondta az egyetemi hallgatónak a sztenderd választ, mintha csak valami munkaidő utáni dolgot kellene elintéznie: „Megfigyelhetünk az üres térben keletkező részecskéket, majd eltűnő részecskéket; ezek kvantummechanikai ingadozások. Ha elegendő idő áll rendelkezésre, hogy az ilyen ingadozás kellően sok részecskét vonjon be, akkor egy egész világegyetem megjelenhet. Ha az egész Világegyetem eredete csupán egy kvantumingadozás lett volna, akkor éppen a megfigyelhető tulajdonságokat jelenítené meg!”
A diák végül helyet foglal. Ennyi? A világegyetem - kvantumingadozás! Végre tiszta a kép.
Ám még a professzor is csendes pillanataiban, legalább röviden elgondolkozik azon, miféle dolgok történhettek az Ősrobbanást megelőző kedden. Később még a csontjaiba is beszivárog annak felismerése, hogy a semmiről soha nem lehet bármiféle ismeretet szerezni, és az Ősrobbanás egyáltalán nem ad magyarázatot a mindenek kezdetére, csupán, jobb esetben egyetlen esemény részleges leírásával szolgál egy folyamatban, mely valószínűleg időtlen. Röviden: az egyik legismertebb és legnépszerűbb „magyarázat” a Világegyetem eredetére és természetére vonatkozóan hirtelen falba ütközik, éppen abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, végre a kiindulóponthoz jutna.
Az egész parádé közepette természetesen jó néhány ember a tömegből észreveszi, hogy a császár meglehetősen spórol a ruhásszekrénye tartalmának költségvetésénél. Fontos tiszteletben tartani és tudomásul venni, hogy az elméleti fizikusok briliáns emberek, még akkor is, ha lecsepegtetik magukat az étellel a büfében. Ám egy bizonyos ponton mindenki azt gondolja, de legalábbis úgy érzi, hogy ez nem működik. Ez semmiféle alapvető dolgot nem magyaráz meg. Egyáltalán nem. Az egész dolog, A-tól Z-ig, működésképtelen. Nem jól szól. Még csak nem is érződik jónak. Nem válaszolja meg a kérdéseinket. Valami szétporladt a borostyánnal borított falakban, és mélyebbre nyúlik, mint a kövezetet rágó salétrom.
Mint a süllyedő hajó fedélzetén nyüzsgő patkányok, a jelenlegi modellel kapcsolatban egyre újabb és újabb problémák merülnek fel. Mostanra derült ki, hogy a kedvelt öreg barion típusú anyag – mindaz, amit látunk; és mindaz, ami alakot ölt, továbbá valamennyi ismert energia – csupán a Világegyetem teljes anyagának 4%-át teszi ki, a sötét anyag pedig nagyjából 24%-ot. A Világegyetem zöme tehát hirtelen sötét energiává vált, ez a fogalom pedig meglehetősen misztikus. Egyébként pedig, a tágulás gyorsul, s nem pedig lassul. Néhány év alatt a Világegyetem természetére vonatkozó elképzelések a feje tetejükre álltak, még akkor is, ha a légkondicionált irodákban ezt senki nem vette észre.
Az elmúlt évtizedekben éles vita folyt az általunk ismert Világegyetem felépítését leíró alapvető paradoxonokról. Miért vannak a fizikai törvények tökéletesen kiegyensúlyozva az élet létezéshez? Például, ha az Ősrobbanás egymilliomod résszel erősebb lett volna, akkor az anyagi részecskék túlságosan nagy sebességgel rohantak volna szét a szükségeshez képest a galaxisok és az élet megformázásához. Amennyiben az erős atomi kölcsönhatás 2%-kal kisebb lenne, az atommagok nem lennének képesek együtt maradni, az egész Világegyetemben csupán egyetlen elem létezne, az atomos hidrogén. Ha a gravitációs erőt egy hajszálnyival csökkentenénk, a csillagok (beleértve a Napot is) nem ragyognának fel. Ez csupán három példa volt a kétszáznál is több fizikai paraméter közül - a Naprendszerre és a Világegyetemre vonatkozóan -, melyek jelenlegi értékét csupán a hiszékenyek gondolják véletlenszerűnek, még akkor is, ha a korunk sztenderd fizikai modellje éppen ezt akarja elhitetni velünk. A Világegyetemnek az alapvető fizikai állandói – olyan állandók, melyeknek értékeit egyetlen elmélet sem jósolja meg – láthatóan rendkívüli gondossággal lettek meghatározva, gyakran elképesztő precizitással, hogy lehetővé tegyék az élet és a tudat létezését (igen, a tudat harmadszor is felemeli azt a paradox fejét). A régi modellnek erre semmiféle épeszű magyarázata nincs. A biocentrizmus azonban képes válaszokat adni, miként azt meglátjuk.
S ez még nem minden! Briliáns egyenleteink vannak, amelyek hajszálpontosan megmagyarázzák a különböző, szeszélyes mozgásokat, csak éppen totálisan ellentmondanak a dolgok megfigyelt viselkedésének kisléptékű rendszerekben. (Vagy, a megfelelő címkék felragasztását gátolják meg, ugyanis Einstein relativitáselmélete egyáltalán nem kompatibilis a kvantummechanikával.) A Világegyetem eredetét kutató elméletek csődöt mondanak, amikor a leginkább érdeklődésre számot tartó eseményt, az Ősrobbanást szeretnénk általuk bemutatni. Az alapvető kölcsönhatások egyesítése, a mögöttes háttér egységesítése érdekében – jelenleg a húrelméletben ölt testet - legalább nyolc további dimenziót igényel, melyeknek a leghalványabb jelei sincsenek a kísérleti tapasztalatokban, s ilyen jellegű megközelítésben egyébként is ellenőrizhetetlenek.
Ha éppen arról van szó, a mai tudomány elképesztő hatékonysággal képes kiötölni az egyes összetevők működését. Az órát szétszedtük, pontosan megszámoltuk a fogaskerekeken és a billegőkön a fogak számát, és meghatároztuk a lendkerék forgási sebességét is.
Tudjuk, hogy a Mars 24 óra, 37 perc és 23 másodperc alatt fordul meg a tengelye körül, s hogy ezek az ismeretek annyira tényszerűek, amennyire csak lehetnek. Ami kicsúszik az ujjaink közül, az az összkép. Átmeneti válaszokat adunk, lenyűgöző új technikákat hozunk létre a fizikai folyamatokra vonatkozó egyre bővülő ismereteinkre alapozva, elkápráztatjuk saját magunkat az újabb és újabb felfedezéseink alkalmazásaival. Csak egyetlen területen vagyunk híján az ismereteknek, amely – szerencsétlen módon – éppen minden lényeges kérdést felölel: mi a valóság természete, a Világegyetemet, mint egészet tekintve?
Bármelyik tisztességes metaforikus összegzést vesszük is a Világegyetem jelen állapotát megmagyarázni kívánó elméletek közül, az kész ingovány. S ez a bizonyos Everglades olyan, ahol a józan ész alligátorait minden egyes lépésnél ki kell kerülni.
Az ilyen mély és alapvető kérdések elkerülése, vagy megválaszolásuk elhalasztása hagyományosan a vallás privilégiuma volt, s ragyogóan meg is felelt ennek a szerepének. Valamennyi gondolkodó ember mindig is tudta, hogy leküzdhetetlen rejtéllyel szembesül a játéktábla utolsó kockáján, s nem nyílt rá semmi lehetősége, hogy azt elkerülje. Amikor tehát az oksági láncon visszafelé haladva a folyamatokon elfogynak a mindenkori megelőző feltételek, s közelítünk a kezdethez, nem marad más számunkra, mint azt mondani, hogy „ez az Isten műve”. Ez a kötet azonban nem a vallásos hitet tárgyalja, és nem is áll egyik oldalra sem a tekintetben, hogy ez a felfogás helyes-e vagy sem. Csupán azt a megfigyelést mutatja be, miszerint egy istenség létezésének felvetése bizony kulcsfontosságú elem: lehetővé teszi az elemző kutatás számára, hogy az egyfajta egyezményes végpontot érjen el. A közelmúltban, mintegy évszázadnyival ezelőtt a tudományos lapok hétköznapi szinten idézték az Istent és „Isten dicsőségét”, akármikor eljutottak egy kérdés valóban mély és megválaszolhatatlan részéhez.
Manapság ez a fajta alázat hiányzik. Az Istent természetesen elvetették, ami a szigorúan tudományos eljárás során megfelelő lépés, ám egyetlen mód vagy entitás sem merült fel, amely kiválthatná a végső, „fogalmam sincs” álláspontot. Éppen ellenkezőleg! Néhány tudós (például a néhai Stephen Hawking vagy Carl Sagan) kifejezetten ragaszkodtak ahhoz, hogy a „Mindenség elmélete” már éppen itt van a sarkon, és abból lényegében mindent meg fogunk tudni, most aztán tényleg bármelyik nap.
Ez nem történt meg, és nem is fog megtörténni. Ennek oka nem az erőfeszítések vagy a kellő intelligencia hiánya. A legfőbb ok, a mögöttes világnézet teljesen hibás volta. Mostanság a korábbi elméleti ellentmondásokra építve egy új és ismeretlen réteg került, amely a tarthatatlanságával meglehetős rendszerességgel bosszantja értelmünket.
Ám van egy megoldás a kezünkben, egy olyan megoldás, amelyre utal az a nyom, amely a régi modell összeomlása után a sarkon kikandikáló válasz formájában irányt ad nekünk. Ez minden probléma alapja: figyelmen kívül hagytuk a Világegyetem kritikus összetevőjét, eltakarítottuk az útból, csupán azért, mert nem tudtunk vele mit kezdeni.
Ez az összetevő pedig a tudat.

Részlet a „A Biocentrizmus nagykönyve” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:

Megnézem a könyvet

<<< >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR