- Blog -
Magyarok Magyarországban
Alternatív történelem
2017-04-26
A magyarok megjelenését a keresztények nem nézték jó szívvel. A pártatlan GARDÉZI úgy írja le őket, hogy jó megjelenésű és csinos emberek voltak, akik prém– és selyem–brokát ruhákat hordtak és arany– meg ezüstveretű fegyvereket viseltek. Ezzel szemben – azoknak az országoknak megijedt klerikusai, melyeket az új jövevények veszélyeztettek, szörnyetegeknek nevezik őket, akik az ördögök és boszorkányok ivadékai...
A Duna–medencét meghódító magyarokról szóló első jelentés X. Leo Byzánci császártól ered, aki a róluk való beszámolóját úgy kezdi, hogy „ez egy szabad és bátor nép”, ámbár irántuk kevés bizalmat és szimpátiát érzett. Valóban – a magyarok megjelenését a keresztények nem nézték jó szívvel. A pártatlan GARDÉZI úgy írja le őket, hogy jó megjelenésű és csinos emberek voltak, akik prém– és selyem–brokát ruhákat hordtak és arany– meg ezüstveretű fegyvereket viseltek. Ezzel szemben – azoknak az országoknak megijedt klerikusai, melyeket az új jövevények veszélyeztettek, szörnyetegeknek nevezik őket, akik az ördögök és boszorkányok ivadékai.
Későbbi időkben a romantikus magyar nacionalizmus szívesen látta ezekben az ősökben a csodálatos nomád harcosokat, azonban az objektív archeológia azt mutatja, hogy ők – a kezdet–kezdetétől fogva – főképpen békés földművelők voltak. Móra Ferenc, aki a Magyar–Alföldön több sírhelyet ásott ki, mint az összes archeológus együttvéve – azt a tényt állapította meg, hogy a IX. és X. századbeli (Kr. u.) alföldi sírok egyik fajtájában a halottak sarlóval együtt vannak eltemetve, a másik fajta sírok pedig olyan tetemet takarnak, amelyik mellett a kard és a nyíl van ott. A csontvázakon semmiféle faji különbség nem található. Ugyanazon fajú néphez tartoznak azok is, akik sarlóval és azok is, akik karddal és nyíllal vannak eltemetve – de a sarlósok száma sokkal több, mint a kardos–nyilas síroké.
Ilyen archeológiai adatok nehezítik meg AL BEKRI–nek – a XI. századbeli író – azon határozott kijelentésének a cáfolatát, mellyel ő kifejezetten leszögezi, hogy a magyaroknak már voltak lovai, csordái, és megművelt földjei. Természetes, hogy a nemzetnek volt hadserege is, amelyik – éppen úgy, mint a többi országok hadseregei, zsákmánytámadásokat is intézett, de a nemzet legszámosabb része minden valószínűség szerint azonnal megtelepült a honfoglalás után, hogy mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozzék. Elismert gazdasági tény az, hogy a vándorló népeknek megélhetésük biztosításához óriási területre van szükségük.
A honfoglaló magyarság lélekszámát a velük azonos időből származó bizánci jelentések és a későbbi történelmi adatok is kb. 500.000 főben állapították meg. Ha a magyarok tehát olyan életmódot folytattak volna, amelyet bizonyos történetírók tulajdonítottak nekik – az egész Európa túl kicsinynek mutatkozott volna az ellátásukhoz.
Ezek után vizsgáljuk meg azt, hogy megtartották–e a honfoglalók az ő eredetükre vonatkozó valamelyik tradíciójukat? Történelmi tényként ismerjük azt, hogy ősrégi jelvényünk – a koronás TURUL–MADÁR helyett új címert fogadtak el, amely egy ideig egy pajzson négy fehér és négy vörös vízszintes csíkkal volt ábrázolva. A későbbi időben ezek a csíkok a pajzs jobboldali felébe szorultak, mialatt a baloldalt a hármas halom és az apostoli kereszt foglalta el. – A címer ilyen definitív formában a XII. században jelent meg.
A csíkok, népszerű magyarázat szerint, a négy folyót – a Duna, Tisza, Dráva és Szávát – jelentik. Minden logikusan gondolkodó iskolás gyerek azzal a kérdéssel zaklatta a tanárját, hogy: „miért pont ezeket a folyókat jelentik a csíkok...?” Hiszen Magyarországnak két nagy és több tucat kis folyója van... és miért pontosan négyet választottak ki...? A tanár nem tudott válaszolni.
Nem lehetséges inkább az, hogy a „négy folyó” – egy Keleti Paradicsom emlékét őrzi, a „NÉGY FOLYÓ FÖLDJÉT”... és a hármas halom visszaemlékeztet azokra a „KELETI HEGYEKRE”, melyek a sumír képírásokban (pictografiában) három háromszöggel voltak jelölve és jelentésének értelme „föld, mező, ország, hegy” és „MAD”–nak ejtették ki...!
A párhuzamos vonalak a sumír nyelvben a „víz ideát” fejezik ki. Az özönvíz neve sumérul: „AR”... „ARIA” annyit jelent, mint „elözönleni” – de ugyanakkor „utód” is. A nagy folyóhoz hasonló utódsokaság.
Tehát a Magyar–Címernek a két oldalát, ha sumírul olvassuk: „MAD–AR”–nak kell kiejteni. Nem láthatjuk–e mi ebben a címerben az ősi eredet üzenetét? Elrejtve ott a „bölcsek” által anélkül, hogy annak megértésére jutnánk...? S mi – az utódok – addig nem hiszünk, míg nem találjuk meg GUDEA–nak feliratait, amelyik megmagyarázza nekünk, hogy a „hegyek és a folyók” egysége a sumír ideológiában az „országot” jelentette. (az utóbbi az öntözött alföldet jelezte.)
A honfoglalók magukat „magyar”–nak hívták és az országukat „Magyarország”–nak. Ezek a nevek – állítólag abból az elveszett szógyökből származnak, amelyikből a vogul nyelvben egy MANJSI szó megmaradt, amiről azt vélik, hogy az „Obtól való Ugrit” jelentette – de állítólag valamikor az „embert” fejezte ki. Ezt a szógyököt azonban sehol sem lehet megtalálni s csak feltevéseken alapszik a következtetés. Ugyanakkor – a „Magyar” kifejezés sokkal közelebb állónak tűnik fel a „meglevő” sumír szógyökhöz... mint „MAG + AR, mely „Mágus–sokaságot” vagy „Mágus–erőt” jelent. De ugyanakkor a médiai ősökre1 is vonatkozhat ez a szó – azokra az évszázadokra, melyeket a „MAG” nép Luristanban töltött. Ugyanis mialatt a médek magukat „MADA”–nak hívták, – minden más nép megkülönböztetésére az „IRRA” származási sufixumot csatolták e szóhoz, és így a későbbi időben a Médiából elvándorlók ezt az „IRRA” sufixumot a saját nevükhöz is hozzátehették, összekeverve a „MAD–AR”–t a „MAD + IRRA”–val.
Idegenek viszont egyéb neveket adtak a nemzetnek. Így Constantinos Porphirogenitos – bizánci császár – (905–959 Kr. u.) azt írja, hogy az új jövevényeket – akiket akkoriban „törököknek” neveztek – azelőtt SABARTOIASPHALOI néven ismerték. Ezt a szót „Sabartoiasphaloi” – ha ez valóban „egy” szó – sok vita ellenére sem sikerült elfogadhatóan megmagyarázni.
Ennek a szónak ismertetésében valószínűleg Macartney áll a legközelebb az igazsághoz, amikor feltételezi, hogy a szónak a második felét a görög konyhanyelv egyik változataként kell tekinteni, egy „epitheton ornans” vagyis díszítő elem. A szó első része visszaemlékeztet Észak–Babylonia sumír nevére: SUBARTU. Ezt a szót többféleképpen lehet magyarázni, de a lehetőségek legjobbjaként a SUBAR szó egyik változataként tekinthetjük. SUBAR „felszabadítani”; SUBARTU =„szabadnak született”. Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor az eredeti szónak a második része a SUBARTU–nak a görög fordításaként mutatkozik, annyit jelent, mint „nem megbilincselt”, „szabad”.
E görög szónak tulajdonított sokértelmű jelentései, mint „megrendíthetetlen, egészséges, kitartó, biztos, stabil, megbízható” – erősen emlékeztetnek a sumír szógyűjteményekben a „KAL” és a „MAG” szavaknak tulajdonított értelmezésekre.
Ezek után vessünk még egy vizsgáló pillantást az ősi eredetet hirdető mondákra is. A legelső magyar „írott történelem” elveszett, de több középkori változata létezik, melyek az eredetiből néhány kivonatot tartalmaznak. Így KÉZAI SIMON – aki valószínűleg „apát” volt és írásai a XIII. század végéről származnak – úgy mondja, hogy a magyarok „Jafet ivadékai” és THANA óriás fiától – MENROTH–tól (Nimród) származnak.
Miután ez a MENRÓTH – Egyiptom és Núbia határán egy Bábel torony építését kísérelte meg – innen, állítólag „EVILATH” földjére költözött, mely most Perzsia. Itt szült neki felesége – ENETH két fiat – akik „HUNOR” és „MAGOR” nevet viseltek. Tekintve, hogy MENROTH–nak több felesége volt, a többi asszonytól is születtek gyermekei, akiknek utódai még ma is ott élnek, színben és alakban: hasonlítanak a magyarokhoz s a nyelvük csupán annyiban különbözik a miénktől, amint a „sváb beszéd különbözik a thűringiaitól”.
HUNOR és MAGOR vadászatra indultak, és amikor már sokáig üldöztek egy csodálatos szarvast – Scythiában találták magukat. Később a családjaikkal együtt ide átköltöztek. HUNOR ivadékai lettek a hunok, MAGOR–é pedig a magyarok.
Ennek a legendának, a nyilvánosságra való hozatala pillanatában, már megszületett a kritikája is. A biblikus történettől való eltérése elkeseredett ellenszenvet idézett elő azon egyházi személyek között, akik a Szentírás előadásához betű szerint ragaszkodtak. Elindítottak egy újabb verziót, mely azt hirdette, hogy a magyarok valóban Jafet–ivadékok, de ennek MAGOG nevű fián keresztül. Ez a kitalált teória természetesen értéktelen. Ugyanis egy ősrégi és valódi tradíciónak a még meglévő maradványai csakis a régi verziókban találhatók meg. Az újabb változatot is elérte a későbbi kritikusok merev elutasítása, akik tudatlan emberektől származó „szerzetesi spekulációnak” minősítették.
A Menrótra vonatkozó írás – mint történelmi bizonyíték bár homályosnak látszik, de mind a Perzsiából történő kivándorlás, mind pedig MENRÓTH (Nimród) és felesége Eneth (sumérul ENE = elbűvölő) neve, pontosan a mezopotámiai eredetet mutatják.
Rengeteg személyi, földrajzi és rangot jelentő ősi magyar névről tudunk, melyek 1000 évvel ezelőtt lettek feljegyezve. Ezek már magukban követelik eredetük felderítését, a meglévő és kimutatható mezopotámiai összefüggéseket mindig szem előtt tartva. Lehetetlen, hogy elfogadható magyarázattal nem rendelkezünk SARALDU hercegnőnek – Szent István édesanyjának – a címére vonatkozólag sem, aki „belekenigi” volt. (Ma már tudjuk, hogy babiloni nyelven „belikina” = „a ti Királynőtök”. (Bobula tévesen vonatkoztatja ezt Saraldura. Géza második feleségét – Adeihaidot – hívták így a magyarok, mert a betelepített németek érdekeit szolgálta. Nem a magyarokét. Badiny megjegyzése). Megkérdezhetjük a honfoglaló vezérek neveit is például HUBA (talán egy rokon elamita törzs) vezére – HUBA elamita Isten után nevezve), vagy TOSU – TÖHÖTÖM (Tahadu = gazdag), vajon ezek is nem a mezopotámiai tradíciókat őrzik–e?
A sumír összehasonlítások kiváló és karakterisztikus értelmet adnak az eddig fel nem ismert és meg nem magyarázott földrajzi neveknek, azoknak, melyek valaha mindenki által ismertek és érthetők voltak, de később a feledés homályába merültek, a magyar evolúció zavaros történetében. Ennek a vizsgálatnak az eredményével a magyar kultúrtörténet majd igen nagy nyereséghez jut. De a sumériológiai gazdagsága révén a nyugati kultúra története is értékesebb lesz. A származásunk múltba mélyedő gyökérzetét jobban megismerjük majd, ha közvetlenül közlekedhetünk a „sumírokkal” legalább „egy” élő nyelven keresztül.
Ezzel kapcsolatban egy újabb könyv egészen egyszerűen megállapítja a babyloniai kultúra „felsőbbrendűségét” a sumír hátrányára, s ezt a kijelentést az írója azzal indokolta, hogy a babyloniai kultúrához a semita nyelv összekötő hidat biztosít, míg a sumír kultúrához vezető hasonló híd hiányzik. Erre a megállapításra csak azzal felelhetünk, hogy – amennyiben a hivatott tudósok a múlt sikertelen erőfeszítéseinek csak egy töredékét fogják arra fordítani, hogy az újonnan feltárt archeológiai anyagok eredményeivel és megfelelő módszerekkel az Oppert–Lenormant elmélet igazságát rehabilitálják – akkor a sumírokhoz vezető hidat nem sokáig fogjuk nélkülözni. De lehet, hogy több ilyen híd is létezik. Idővel felvilágosítást kapunk a problémára vonatkozólag is, hogy: „valóban monocentrikus volt–e az emberi kultúra...?” – amint azt a sumírológia dékánja Pater Dr. A. Deimel jövendöli. És vajon közös–e a vérünk...?
Lehet, hogy újra felfedezzük a mi tündöklő, ősi tudományunk kiapadhatatlan forrásait – hiszen annyira szükségünk van ma arra, a mostani tévúton járó és megzavarodott világunkban...
Részlet dr. Bobula Ida „A Sumír örökségünk” című könyvéből
Részlet a „A Sumír örökségünk” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
