- Blog -

Milyen iparral rendelkezett a honfoglaló magyarság?

Alternatív történelem
2017-04-21

Ha megnézzük a honfoglaló magyarság fegyverzetét, ruházatát és egyéb felszerelését, bebizonyosodik előttünk, hogy előállításuk kézműipari tudást kívánt. Ha pedig kiszámítjuk az évente előállított mennyiséget, azonnal megdől őseink műveletlen, pusztán lovasnomád jellege. Bár történelmünk nem említi, de az idegen történelemírás adatai szerint őseink Kr. u. az V. században már fejlett kézműiparral rendelkeztek...

Az etelközi vérszerződés nem csak politikai, hanem mélyreható gazdasági jellegű is. A katonai vállalkozás csak a gazdasági szükségletek tervszerű kielégítésével lehetséges.

Ha megnézzük a honfoglaló magyarság fegyverzetét, ruházatát és egyéb felszerelését, bebizonyosodik előttünk, hogy előállításuk kézműipari tudást kívánt. Ha pedig kiszámítjuk az évente előállított mennyiséget, azonnal megdől őseink műveletlen, pusztán lovasnomád jellege. Bár történelmünk nem említi, de az idegen történelemírás adatai szerint őseink Kr. u. az V. században már fejlett kézműiparral rendelkeztek. A magyarság a bőrgyártást már Ázsiában ismerte. A magyarság által gyártott bőrfélék keresett cikkei voltak az európai és ázsiai piacoknak. A faggyúval átitatott szarvasmarhabőrt Európában még a XV. században is „magyarbőrként” ismerték. Külföldi feljegyzések szerint a franciák röviddel a honfoglalás után Magyarországra jöttek a szattyánbőrkészítés elsajátítására.

A hadsereg ütőképességének elsőrangú feltétele a jó felszerelés és a szükségletek utánpótlása. Ez abban az időben épp olyan fontos volt, mint manapság. A múzeumi leleteket nézve szembetűnik, hogy az egyes használati tárgyak még ma is korszerűek, ami arra vall, hogy minőségileg is jól megszervezett ipari hadsereggel rendelkeztek. Ha pedig a mennyiséget nézzük, olyan tekintélyes számot kapunk, hogy az előállítás csak irányított kézműipari gyártás és célszerű elosztás mellett volt lehetséges.

Ha a számok és a mennyiségek után kutatunk, vegyük alapul a honfoglaló magyarság létszámát, ami hivatalos becslés szerint 380 000 főt tesz ki. Ebből 40 000 vonalbeli harcost tudtak hadba állítani. Ha csak a vonalbeli 40 000 harcos állandó szükségletét nézzük, meglepő számokat kapunk. Így megértjük, hogy nyersanyag beszerzés miatt miért telepedtek egyes csoportok a sík tájakon, és miért mások a hegyes vidéken, viszont mások a folyók mentén. Oda telepedtek, ahol nyersanyagot találtak, vagy ahol az iparcikkek előállításához legalkalmasabb volt a hely.

Ha csak 40 000 harcos ruházati, fegyverzeti és más szükségleteit nézzük, kitűnik, hogy évi lábbeli szükségletük 40 000 pár csizma. Egy pár csizma előállítására, ha négy munkanapot veszünk (ennyi volt szükséges), akkor egy ember 300 munkanap alatt 70-74 pár csizmát tudott előállítani. A 40 000 pár csizma elkészítéséhez 5300-5400 iparosra volt szükség, de hol van a többi szakma? A csizma készítése és más kézműipari munka helyhez kötött, és így egymás között szerves társadalmi élet fejlődött ki, bár külön csoportokat alkottak, azonban az egymásra utaltság akkor is éppúgy fennállott, mint ma. Így a bőr előállításához szükség volt a szarvasmarha tenyésztésre is. Tervszerű volt, mert a bőr kikészítése, cserzése egykét évet vett igénybe. Tudjuk, hogy a magyar szarvasmarhának híre volt Európában.

Természetesen nem érdektelen a kutatás többi része sem, hogy milyen szükségleti cikkek voltak még. A leleteket aszerint vizsgálom, hogy vajon eleink milyen módszerrel állították elő? A kézműipari szerszámok ezer év óta nagyon kis változáson mentek át. Így következtetni lehet, hogy az iparcikket könnyen vagy nehezen állították elő. Ki lehet számítani, hogy melyik kellék milyen elterjedéssel bírt. Számításba lehet venni, hogy a helyhez kötöttség milyen hosszú ideig tartott, valamint milyen nagy volt a népmozgás és mekkora területen. Etelközben pl. hosszú időt töltöttünk, tehát időnk és módunk volt, hogy rendbe hozzuk magunkat gazdasági téren.

A hiteles múzeumi tárgyak és képek szerint a honfoglaló magyarság ruházata volt a legfejlettebb Európában, belőle alakult ki később a francia és angol divat. A honfoglalás korában Európában még nem ismerték a gombos ruhát, sem az alsó fehérneműt, amivel a magyarság már rendelkezett. Európában még a törzsi közösségben élő, apró népek éltek. Ezzel szemben a magyarság ruházata, hadfelszerelése fejlett, egységes államközösségű népé volt, mely hatalmat jelentett, nemcsak politikai, de gazdasági téren is. Csak így volt lehetséges, hogy az idegen népcsoportokat katonai ereje alá hajtotta, akik gazdasági szempontból többet nyertek, mint előző állapotukból.

A helyhez kötött iparűzés megteremtette a lakóházat, és így feltétlenül érvényesült náluk is az Ázsiából magukkal hozott építészeti szokás, ami főleg faházak építésében nyilvánult meg.

A vasipar, a kohászat, s az egyes nyersanyagok feldolgozása mind, mind arról tanúskodnak, hogy hatalmas lehetett az az ipari hadsereg, mely szervesen hozzátartozott nemzetünk közösségi életéhez.

Valóban hatalmas ipari hadsereg létezését követeli a logika is. Ugyanis ne csak a harcosok „csizmáira” gondoljunk. Azok elkészítésére, hanem pl. próbáljuk kiszámítani azt, hogy egy 40 000 fős „nyilazó” hadseregnek mennyi „nyílvesszőre” volt szüksége...? A nyílvessző pedig olyan harci eszköz, mint ma a lőszer. Ha egyszer kilőtték, újjal kell pótolni. Kétszer nem használható. Az íj és nyílvessző készítés azonban már a pártus-hun-avar-magyar egy-azonos nép olyan létszükséglete volt, mely az életet, a megmaradást biztosította, és ez is a hagyománykincs egyik nagyon fontos részlete. Valószínűleg „hadititok” is volt maga az elkészítés, de a nyílhegyek előállításához már akkor, amikor népünket „szkítának” nevezték, megvoltak a tömeggyártást szolgáló ipari segédeszközök. Ezek pedig az évezredek folyamán tökéletesítve, népünknél már „ősi örökségként” voltak használatban.

Ugyanilyen „ősi örökségünk” volt a fokosgyártás is, mely nemcsak harci eszköz volt, hanem a MUNKA Istentől rendelt szerszáma, amiként azt a mi „ószövetségünk” bizonyítja (l. Jézus Király - a Pártus Herceg 57-60. oldalait).

Csodálatos azonban az, hogy nem magyar kutatók fedezik fel a Kárpát-medencei népnél a fokosgyártás monopóliumát, amiképpen azt bemutatom Dayton térképén.

Gondoljunk itt arra, hogy a Kr. e. 4. évezredtől, a hazatérő Álmos-Árpádi népünkön át a mai napig, a „fokos”, a hajdani győzelmes fegyver és szerszám, ma már csak „ereklyeként” található néhány „hagyományőrző” családnál.

Elfelejtettük szent hagyományainkat. Az erőt adó hagyománytiszteletet felcseréltük zsidókereszténységünk nemzetköziségével, és „Jehova isten” legyengítette a Magyarságot. Testileg-lelkileg megkorbácsolta.

Pedig addig, amíg a „fokos” ereje lendítette összefogásra népünket, addig Boldogasszonyunk gondviselő kegyelme is velünk volt, hiszen ősi örökségünk, a Tatárlakán megtalált amulett „hétezer” éves imádsága is ott volt a Nép ajkán, amikor így imádkoztak:

„OLTALMAZÓNK! -A minden titok dicső Nagyasszonya!
Vigyázó két szemed óvjon Nap-Atyánk Fényében.”

Ezt is elfelejtettük, vagy - jobban mondva - elfeledtették velünk. A csillagok rendje úgy intézi sorsunkat, hogy Boldogasszonyunkhoz való visszatérésünk megadja a magyar kezek szoros összefogását. Boldogan kapom a hírt arról, hogy a Klisszadombi Fény, a „Gyertya-templomunknál”, március 21-én jól beragyogta a „koppányiak” lelkét, mert - miként írják - „még soha sem voltunk ennyien együtt zarándokok”.

Ott voltam lelkileg, és imádságomat, amit itt is közlök, tanuljátok meg Ti is, és mondjátok! Mondjátok jó „koppányi” módon az „Üdvözlégy, Máriát”.

A Fényben-állóknak és Tisztulni Vágyóknak mondom e Szent Helyen – a Klisszadombi Templomunknál

Eljöttem én is ide a világ másik végéről, és Lélekben itt vagyok veletek. Az Atya-Anya-Fiú, Egy-Igaz-Isten Szentlelke legyen velünk!
Mindazokkal, akik most itt vannak, és azokkal is, akik a Lelkükkel ide-érnek. Ennek a Szentléleknek hordozója, a Turulmadarunk őrködik itt Gyertya-Templomunk tetején ércbe öntve, és ezt mindenkinek éreznie kell, aki betért ide, közös imádságra.
A sok megpróbáltatást hozó hideg télben - december 21-én - megjelent a Napisten első sugára, új reményt fakasztott mindazoknak a szívében, akik akkor e szakrális, szent helyre zarándokoltak. Akkor kaptuk égi jelét annak, hogy él és velünk van és megújul a Fény.
Intés volt ez a mi megújulásunkra is, mert új erőre kell kapnunk!
Nagyon nagy erőre van szükségünk éppen most, mert a sötétségnek a gonoszsága nagyon erős, és bizony nagyon sok magyar testvérünket kapcsol ki a nemzetmentő összefogásból.
Ismerjük a gonoszság ármányát mindnyájan mi, koppányi lelkű magyarok, és azt is, hogy a sötétség szüli a lélekben a közömbösséget, a megalkuvást és a reménytelenséget.
De tudják ezt jól a gonoszok is, és láthatjátok, ha visszanéztek, hogy ennek a sötétségnek az idejében, idegenszívű hatalmasok akarják elhitetni Népünkkel azt, hogy Országunk már nem is létezik, mert elmosta a történelem vihara.
A sötétség utolsó rikoltása ez, hiszen a mai nappal megszűnik a sötétség ereje, és ezáltal a gonoszok is meggyengülnek, mert a Világosságban, a Fényben a „gyávaság” uralja őket.
A „Fényben-állóknak” tehát pontosan MOST kell összefogni. - Most kell az erős és összekapcsolt karokkal a nemzetvédelem láncát megteremteni azoknak, akiknek a Lelkük összeér. Csak az elhatározás ereje kell ehhez, mert Napba öltözött Boldogasszonyunk uralja a kozmikus útnak ezt az időszakát, a Napisten megnyilatkozásáig, június 21-ig.
Forduljunk Hozzá! Kérjük együtt, közös imádsággal segedelmét édes Hazánk és Nemzetünk megmentésére irányuló szándékunkban.

Mondjunk el együtt egy „Üdvözlégy”-et jó „koppányi” módon. Tehát ne a „szentistvános térítés” szerint belénk sulykolt szöveget mondjuk, hogy „imádkozzál érettünk, bűnösökért”, hanem az Isten Anya, a „Fény Szüze” Kegyelmét kérjük, mert nekünk, embereknek kell Hozzá, az Isten-Anyához fohászkodni!
Tegyük hát MOST, így együtt:

„Felemelt fővel, édes orcával imádságra állunk,
A Fényben szólunk Hozzád Égi Édesanyánk,
Imával dicsérve isteni Felségedet:
Üdvözlégy Boldogasszonyunk - Mária.
Urunk-Istenünk van Teveled.
Áldott voltál Te a földi asszonyok között és
Örökké áldott a Te méhednek gyümölcse - Jézus Urunk.
Nagyasszonyunk! - Szűz Mária, Istennek Szent Anyja!
Hallgasd meg a mi könyörgésünket és maradj velünk drága égi Anyánk.
Szent Fiad, a mi Jézus Urunk nevében kérünk... Ámen.”

Az ima erőt ad, mert a Gondviselés azonnal válaszol a hívőnek. Ismerem, tudom azt a nagy feladatot, amire vállalkoztam, hogy segítek karizmatikus népemnek - a MAGYARNAK - önmaga megtalálásában. Ezért mindig a „felső világ” felé terelem az olvasó gondolatait. Ez az oka annak, hogy sokszor elejtem a címként megadott fonalat - mint anyagot - és a lelkiség erejét hívom segítségül.

De most vissza kell térnem a „honfoglalódnak nevezett, de valójában „hazatérő” Álmos-Árpádi népünkhöz megint. Ugyanis még napjainkban is igen erőlködik az otthoni „idegenszívű” népség azon, hogy olyan csatázó, romboló és más népeket leigázó és mindenképpen műveletlen népnek mutassa be őseinket úgy, amiként azt a „Feszty-körképre” kellett festeni a nagy alkotóknak.

Az 1998-ban készített „Honfoglalás” c. filmre gondolok, aminek az iskolákban való levetítését elrendelte a posztkommunista Horn-kormány. Magyar szempontból nézve „botrány”-nak nevezhető ez a film. Teljesen tükrözi alkotójának „más” - tehát nem magyar lelkivilágát.

De „nincs olyan titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne” (Luk. 8.17.), és így csodálatos bizonyítékokkal rendelkezünk „hazatérő” elődeink magas műveltségére és tudására vonatkozóan. A perdöntő bizonyítékok egyikét közlöm a következőkben:

Árpád hajóhada

Fáy Elek 1860-ban megjelent, Akadémia által kitüntetett „Magyarok őshona” című munkájából vettem Mircse János olasz és velencei forrásból merített adatait, melyet az olasz hadtörténelmi adattár tart nyilván. Nevezetesen, a honfoglaló magyarság 899-ben nagy erővel tört be Itáliába, és a langobard hadat Brentánál szétverte. Itáliából 900-ban visszatérve szárazon és vízen mindent elkövetett a lagúna város bevételére. Idézem:

„...Árpád, korában, 900. év június 29-én volt a Velence Köztársaság, és a magyarság között az első tengeri ütközet. Velence részéről Pietro Tribune dózse személyesen vezette hajóhadát az ütközetbe. Bár a támadók kisebb hajókkal rendelkeztek, mégis a gyilkos csata diadala a magyarok felé hajlott. Már-már megrendült az akkori világ legnagyobb tengeri hadereje. A dózse lelkesítő, hazafias beszéddel igyekezett lelket önteni harcosaiba, úgyhogy mégis, nagy erőfeszítéssel sikerült visszaverni a támadókat. Ebből kitűnik, hogy a magyarok a IX. század végén hajókkal rendelkeztek, és magát a lagúnavárost is bevenni törekedtek. Tehát ebben az időben a magyaroknak a tengerészethez és a hajóépítéshez is érteniök kellett.”

Az idegen nép őszinte, jóindulatú feljegyzése igazolja, hogy őseink olyan iparral és képzettséggel bírtak, ami még manapság is nagy tudást követel. Itt jelentkezik az általam felvetett ipari műveltség. Kérdés az is, milyen iskolarendszerük volt, hogy ezt a nagyszerű ipari műveltséget, tudást át tudták adni az ipari tömegnek. Algebrával, matematikával, geometriával, stb. kell tisztában lenni, hogy hajót építsenek!

A „hajóhad” létezését megtudva, meg kell változtatnunk a „honfoglalásnak” nevezett hazatérésünk történetében azt az állításunkat, hogy „a bizánci hajók szállították felfelé a Dunán a hazatérő magyar családokat”. (Életműsorozat: IGVÁ 523. old.) Ugyanis nem a bizánci flotta, hanem a saját, magyar hajóhad hozta HAZA a nép zömét, valószínűleg a kézműipari szerszámokkal és a gépekkel együtt. Csak a kardgyártás maradt Kijevben - talán a tarján nemzetség felével - a vikingekkel való megállapodás szerint, mert a mágikus kardok gyártása a Kárpát-medencében folytatódott.

Hazatérve a nép folytatta összes háziiparát. Ezek között talán legfontosabb volt a vászonszövés és a lábbeli készítés. De, ha a magyar népviselet ruházatát részletesen megvizsgáljuk, nemcsak az ipar, hanem a népművészet csodálatos motívumai is tanúskodnak olyan népműveltségről, mely az európai népek korabeli kulturálatlanságával össze sem vethető. Ezek - miként említettem - a fehérneműt nem ismerték, és a népnek „királyi ajándék” volt egy gyapjú ing. Érdemes tüzetesen megnézni a magyar népviselet gazdagságát. A női és férfiöltönyök pompás kivitelét, díszítésük művészi voltát, és a minden éghajlathoz való alkalmatosságát. Ezért szánok egy oldalt ennek a bemutatására. „Pogánynak” pedig ilyen művészetű népet nevezni nem lehet, hiszen minden művészi alkotás Istenhez való felemelkedés. A Lélek uralma az anyagon, és ez több az emberek által kiagyalt „vallásnál”. A „felső világgal” állandó kapcsolatban lévő, és ebben sziklaszilárd „nép-lélek” életfolyamata ez.

Részlet prof. Badiny Jós Feren „Ősmagyar hagyományaink” című könyvéből

Részlet a „Ősmagyar hagyományaink” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:

Megnézem a könyvet

<< < >> >
Ez a honlap sütiket használ. A sütik el­fo­ga­dá­sá­val kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárulását adja a sütik használatához. Adatvédelmi nyi­latkozat: GDPR