- Blog -
A magyar ősvallás istenasszonya
Alternatív történelem
2017-01-02
Népünk „hét” Boldogasszonyt tisztel, akik között legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasszonyt. Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertyaszentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagyboldogasszonynak Szent Annát tudják. A nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk...
A múlt század második felében járta a szeged–környéki tanyavilágot Kálmány Lajos katolikus plébános. Észrevette volt, hogy hívei a szentek tiszteletéhez nem keresztény elemeket vegyítenek és feltette, hogy ezek a kereszténység előtti ősvallás maradványai. Kálmány adatgyűjtésének eredménye mitológiairodalmunk egyik legértékesebb tanulmánya: „Boldogasszony, ősvallásunk Istenasszonya”. Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten „hét” Boldogasszonyt tisztel, akik között legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasszonyt. Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertyaszentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagyboldogasszonynak Szent Annát tudják. Jóllehet a keresztény hittan erről nem szól, a nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk.
Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.
Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.
Kálmány rámutatott Kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonnynak, avagy ez világ nagy asszonyának” Feltehető, hogy, Szt. Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos és fenséges mennyei nagyasszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária–kultusszá, és akinek költői neve sem látszhatott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Lehet, hogy ez a meglátás segítette a „nagy térítőt” emlékezetes sikeréhez, mikor „a napba öltözött asszony” bibliai idézetét választotta a magyar udvar előtt tartott prédikációja tárgyául. Kálmány fejtegetései és adatai nem támogatták azt a finnugor irányzatot, mely több–kevesebb tudatossággal, a magyarság önérzetének megtörése végett, olyan primitív, gyűjtögető előmagyarokról beszélt, akiknek nem is lehetett mitológiájuk. Az Egyetemi Nyomda „Magyarság Néprajza” kiadványban, a hitvilág–fejezet bő bibliográfiájában hiába keressük Kálmány akadémiai értekezését.
Egészen más úton, a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira Huszka József, Asztarte–Boldogasszonynak nevezte. Astarte azonban aránylag késői idők istennője. Megelőzte Istar, azt Inanna és valamennyit a régi sumír pantheon anya-istene, Baú vagy Baba.
A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt és bizonyos vonásokban minden Magna Mater hasonló. A sumér Baú és a magyar Boldogasszony között azonban olyan hasonlóságok vannak, melyeket sem véletlenséggel, sem az általános jelleggel megmagyarázni nem lehet.
Baú alakját egyrészt a kő– és cseréptáblákon fennmaradt ékírásos irodalomból, másrészt képeiből ismerjük. Ezek legnagyobb része pecséthengerekre vésve maradt ránk. Koronás nőalak, fodros ruhában, trónszéken ül és szimbólumaink valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Van kutyája és madara. Találtak az ásatók számos Baúnak szentelt ivóedényt.
Az ékírásos szövegekből tudjuk, hogy a sumír fénykorban, Kr. e. 2500 körül, Baú mint a rangban harmadik szerepelt a nagy istenek sorában. Anu égisten és annak első fia, En–Lil viharisten után következett a rangban, de megelőzte En–Ki vízistent, aki az embereket agyagból megteremtette.
Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a történelem előtti matriarchatus korában Baú, vagy egy őt is megelőző nőalak, lehetett az első isten, a mindenség és minden további isten szülőanyja.
Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevés kutató sejtett valamit a nagy ókori népről, melyet később, mint sumír népet említenek, és amelyről ma már tudjuk, hogy az egész nyugati kultúra forrása ők voltak; vallási fogalmaik közt is sok előkép van, melyek később a kereszténységben virágoztak ki. Az elmúlt évtizedek során számos munka foglalkozott a sumír mitológiával és ezek alapján elég világos képet alkothatunk magunknak legalábbis a népszerűbb, a feliratokban gyakran szereplő istenek alakjáról. Baú bizonyosan ezek közé tartozik.
Sokat vitatták, hogy a sok istennő–név és kép közül melyek tartoznak Baú alakjához. Természetes, hogy az évezredek során változtak a hiedelmek, de úgy látszik, hogy Baba, a „születést adó” ugyanaz volt, aki Baú, az „élelemadó”; aki Gúla a „hatalmas”; aki Mah, a „nagy”; aki Nin–Anna, a „menny nénje”; aki Gatum–dug, Jóságos nagyasszony” vagy Gasan–Anna, „asszonya a mennynek”.
Az istennő alaptermészetére a jelből következtethetünk, mellyel a Baú nevet írták. Ősjele a BAN–nak nevezett űrmérték, egy telt edény képe, melyből tölt, ad, kimér, juttat az istennő. Valószínűleg ez az edény a későbbi bőségszaru ősképe, a BÁN, melyben ott van minden dolog teljessége. Az utolsó hang idők jártával lekopott, csak az űrmérték nevében maradt meg; a megfelelő ige a BA lett, melynek jelentése; „ad, juttat.” Az Ú füvet, legelőt, növényzetet, élelmet jelent.
Baú a sumír hívő számára a bőség nagyasszonya volt, a nagy ajándékozó. A viharisten tombolása után ő mosolygott a szivárványban. Ő a tápláló, a termést adó, a születés, az anya, a csecsemő, az élet védője. Ruhája minden fodrában meg nem született gyermekek bujkálnak. Himnuszok dicsőítik, mint a hatalmas Gúlát, aki gyógyít, közbenjár, az ég királynéja és a „világnak világa” („Licht aller Welt”). A különös kifejezésből, hogy ő a „halottak meggyorsítója”, talán arra következtethetünk, hogy élt az erős hit arról, hogy a túlvilági vándorlás megrövidíthető és van újjászületés.
Az ősmitológiák Magna Matereit általában jellemző szülőboldogasszonyi stb. jellemvonásokon túl vannak Baúnak egyéb jellegzetességei is. Kultuszának legtöbb emlékét a lagashi (telloi) ásatásokból ismerjük, melyeknek anyagát a Louvre őrzi. Lagash városistene Ninurta napistene, kit Langdon a bibliai Nimróddal azonosított. Tudjuk, hogy krónikás hagyományaink, – bizonyára nem véletlenül, – Nimródtól származtatják a magyarságot.
Lagashban évente nagy ünnepséggel ülték meg a helyi kisisten, az isteni hérosz és a hozza leereszkedő nagy termékenység–istennő házasságának napját. A városistennek ilyenkor módjában állt kikérni hatalmas asszonya kegyeit népe számára. Ismerünk fejedelmi hála–ajándékot, melyet Ninurta azért kapott, mert „jó szót szólt” a fejedelem érdekében az istennőnél.
Baú kifejezetten a fű és fa, a termés és aratás asszonya. Különleges ünnepe, mikor a nép először eszik az új gabonatermésből. Gondoljunk a magyar falvak ünnepére, az új kenyér napjára és a Sarlós–Boldogasszonyra.
Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az úgynevezett „boldogasszonyi füvek”, melyeket népünk a templomba visz szenteltetni, főleg Nagyboldogasszony napján. Ilyen a csomborka (Mentha Pulegium, L.) a napraforgó; ezeket megőrzik, és halottaik mellé teszik a koporsóba. Az ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. Egyéb regés növények nevei: Boldogasszony haja, tenyere, cipellője, stb.
Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett „lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő fényes sas. Gondoljunk a régi Árpád–címer és eredetmondánk turul madarára. (A sumír TÚR szó visszatérést, megifjodást jelent, az UL pedig életerőt.)
A sas mellett más madarai is vannak az istennőnek; ezeket nem könnyű meghatározni. Daru? Liba? Gólya? Egyik madárnak neve a Ba piktogrammal kezdődik; ez a fecske. (Deimel S.L.No. 5.; „Schwalbe”) Meggondolandó, hogy Magyarországon igen elterjedt hit, hogy fecske és gólya a Boldogasszony madarai.
A sumír pecséthengereken sorban felvonuló és a Nagyasszonynak ivó-edényt nyújtó nők képe elemi erővel és páratlan pontossággal a sokszor leírt magyar népszokást, a „Boldogasszony poharának megadása” képét.
„Az asszonyok titkos avató gyűlésén, melyen férfi nem lehet jelen, a legtekintélyesebb öregasszony kinyújtott tenyerén felajánl a Boldogasszonynak egy tányérra tett pohár bort és egy süteményt, megköszönve a szülés körüli segítséget és boldogságot kérve az újszülött számára. Mint Szegeden értesültem erről, az áldozat elmulasztása azzal jár, hogy az újszülött felnőtt korában, „ha fiú, nem kap lányt, ha lány, nem kap fiút.” (Adatszolgáltatóm Sánta Katalin (50 éves) 1928–ban.)
A feltűnő és különleges egyezések közé tartozik a Boldogasszonyokkal kapcsolatban makacsul emlegetett hetes szám, melyhez a szegedi nép a közelmúltban is ragaszkodott. Nehéz véletlen egyezésnek tartani azt, hogy ékírásos szövegek szerint Baú Ninurtának hét lánya szült, ezek mind bőséget árasztó isteni jótevők.
A magyar hagyomány Nagyboldogasszonyának legifjabb és szűz lánya a Kisasszony. Mezopotámiában is átvette volt későbbi korokban Baú egész szerepét egy ifjabb, szűz istennő, Inanna–Istar. Maga a Nagyboldogasszony azonban nem a szüzesség, hanem a szaporodás pártfogója. Kitűnik ez egyik sok változatban ismert népi játékunkból. Leányai körültáncolják a földi anya megszemélyesítőjét, aki pöröl a körön kívül járó Boldogasszonnyal.
– Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam táját?
– Azt kerülöm, azt fordulom, lányod kéretem, lányodat kéretem!
– Nincsen nékem olyan lányom, ki eladó volna.
– Ó ne tagadd, ne tagadd el!... – mondja a Boldogasszony, aki e szimbolikus táncban egyenként viszi el a földi anya lányait, a maga gyönyörűséges szolgálatára.
Említsük meg a sumír uralkodók nevében is gyakran kifejezett felfogást, mely szerint a város az istenség tulajdona és abban „Istené a szállás”! Az uralkodó csupán őre, lovagja, fegyveres szolgája az istenasszonynak, akinek esetleg férjül is szolgál. Erre mutatnak az Ur–Nammu, Ur–Nina, Ur–Nanshe, Ur–Baba és egyéb fejedelmi nevek. Szent László is „Szűz Máriának választott vitéze”.
A mezopotámiai isteneket idők jártával egyre gyakrabban jelezték képük helyett a címerükkel, jelképükkel, különösen a tartósságuk miatt szép számban fennmaradt határköveken. Anu és Enlil istenek jelei például oltárra tett hegyes süvegeik. Baú szimbólumának mibenléte bizonytalan; „megfordított ómegaszerű–jelnek szokták leírni, Ward szerint ez talán az istennő haja. Valószínűbb, hogy a fátyola, fejkötője: a szivárvány, népi szóval bábabukra. Valószínűleg ez a mezopotámiai bölcseletben a világmindenség összetartójaként ismert „nagy kötelék” az isteni kegyelem jele. Bizonyosan összefügg ezzel a fogalommal a naiv magyar néphit, mely szerint a terhes asszonynak a hajába piros szalagot kell kötnie és a Boldogasszony tiszteletére szigorúan főkötőben kell feküdnie a Boldogasszony ágyát. A tulipán-szerű, „megfordított omega” amely emlékeztet az asztrológiai Mérleg jegyének omegájára is, először az ősi „kuduru” (határ, régi magyar formában hutur) köveken jelenik meg, ékírásos szövegekkel, melyek a jelzett istenek haragját hívják arra, aki a kővel védett határt, vagy sírt megháborítaná. Az égi istenek összevont jelvénye; függőlegesen egymás fölé helyezett rozetták, félhold és tulipán, számos példányban került elő a nagy szittya népnek, a párthusoknak Hatra nevű városából. Ugyanezen gondolat végső formái vannak ráfaragva magyar és székely kapubálványokra, kopjafákra. A tulipánforma az Élet Nagyasszonyának címere, a szívalak Darmahnak, a csodafiúszarvasnak emblémája.
Talán nem véletlen, hogy a sumír ékírás BÁN és BA jelentésű jegye benső kapcsolatban van a BAR–nak olvasott egyszerű X–formájú jeggyel, ami többek között szivárványt is jelent; hogy a magyar rovásírásban a B hangot ugyancsak X–forma jelöli; hogy dunántúli pásztorfaragásokon gyakran látjuk a tulipán alatt a kihangsúlyozott X jelet.
Végül hallgassuk meg a nevek tanúságtételét. A BÁBA pár évszázad előtt a magyar nyelvben is a mennybolt nagyasszonyát jelenthette, a szivárvány és a délibáb tündérét. Azt, aki a születésnél segít. Csak idők jártával tapadtak hozzá a vénasszony és a boszorkány jelentések.
A BOLDOGASSZONY–nak megfelelő összetételt ékírásban nem ismerünk. De felismerhető a három gyök, melyekből a név alakulhatott: BAÚ: „élelemadó”, DUG, jóságos”, ASAN „istennő, uralkodónő” Külön–külön mindhárom elem előfordul a Magna Mater sumír nevei közt. A sajátos magyar összetétel egybeforradása bizonyára a néma évezredben történt meg, mikor a mágusok utódai bujdosó lovas nomádokká lettek. Ez kb. Kr. e. 500 és Kr. u. 500 közt lehetett, mikor az árva népet csendben vezette a Boldog-asszony csillagszekere a Duna völgyi ígéretföld felé.
A BOLDOG–ASSZONY elnevezés megtalálható az ékiratokon, mint ahogyan Dr. Gosztonyi „Dictionnaire D’Étimologie Sumerienne et Grammaire Comparée” c. munkájában a 132. szófejtés alatt a sumír BA–DUG összetételt azonosítja a magyar BÓDOG szavunkkal és ASAN = „istennő”, uralkodónő.
Részlet Dr. Bodula Ida „A sumír örökségünk” című könyvéből
Részlet a „A Sumír örökségünk” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
