- Blog -
A magyar nép eredete
Alternatív történelem
2016-12-15
A középkori keresztény Magyarország volt az ütött˗kopott pajzs, amely mögött a Nyugat relatív békében fejlődhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az őrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következő szavakkal: „Magyarország nélkül lehet, hogy most Cambridge˗ben és Oxfordban a tanulmányokat törökül kellene folytatni.”...
Bevezetés
A IX. század Európában a zűrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendő Franciaország és a leendő Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az időben az ő sárkányfejű hajóikon Angliát és Nyugat˗Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító ősei lettek. Az ő ellenségük, Nagy Alfréd, kis wessex˗i királyságban már megalapozta az eljövendő brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike, akkor alapozta meg a későbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövő Spanyolországa volt feljövőben. Ebben az időben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának. De Európa ébredezőben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsőségének, új utakon való kifejlődésében Franciaországban és Itáliában... Ez az újabb kori nemzetek születésének ideje volt.
Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép˗Európába. Északkeletről jöttek egy jól felfegyverkezett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprő, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895˗ben birtokba vették. A völgy középső része, mióta Nagy Károly legyőzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az „Avarok Pusztasága” néven volt ismert.
A középső Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határképpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erődítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül, az a nép a saját nyelvükön magát magyarnak nevezte ˗ alapította meg a hazáját, Magyarországot. Az ő hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya ősöké volt és arra, mint jogos örökségükre tartottak igényt.
Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy ők szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik ősidők óta itt éltek. Ők nevezték el a folyókat, a hegyeket, amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utolsó ezredévet is könnyen. Ezek a nevek mind jó magyar nevek. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínűség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.
Egyes helyen a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kisebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszélyesebbek voltak a bolgárok délen. (Hevesen ellenállottak megerősített táborhelyeiken a magyarok előre-törésének.)
Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk, mielőtt a vitéz bolgár˗turkok visszavonultak.
A bolgárokon aratott győzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyűltek össze és ott tartották meg az országgyűlésüket. Az első történelemírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyalták és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.
Az új ország valójában nagyon régi ország, bőséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh, szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletről hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas művészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyeket a fém, bőr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.
A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportba szervezkedett, mindegyik élén a vezér állt. Mielőtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyűltek és egy örökletes, alkotmányos monarchiát alapítottak, megválasztva maguk közül Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.
Ez az elrendezés mindamellett a vezérek és családjuk számára jelentős függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek. Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek.
Erősebb, jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvező éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép˗Európa nagy hús és bor exportőrévé tette. Amerika felfedezése előtt az óvilág aranytermelésének 60%˗a Magyarország bányáiból került ki.
Az erős magyar királyság Közép˗Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. (Európának mértani középpontja Magyarországtól kissé északabbra Lengyelországba esik). Magyarország az északi és déli szlávok között ezer esztendőre a pánszlávizmus akadálya lett. Ő tartotta fel Németországnak kelet felé történő törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felől jövő népek betörésének.
A középkori keresztény Magyarország volt az ütött˗kopott pajzs, amely mögött a Nyugat relatív békében fejlődhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az őrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Byzanci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következő szavakkal:
„Magyarország nélkül lehet, hogy most Cambridge˗ben és Oxfordban a tanulmányokat törökül kellene folytatni.”
A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességű, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.
A fiatal Lajos király 1526˗ban meghalt a mohácsi csatamezőn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az ő igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V. Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az „udvari párt” Ferdinándot választotta királlyá, míg a „nemzeti párt” magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy ő vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik. A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedőben lévő Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabbá tette a helyzetet a vallási kérdés. Magyarország Nyugat˗Európa nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévő magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétől kezdve a reneszánsz és a reformációig. Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határánál és nem tudtak behatolni a tőle keletre lévő országokba. A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert és egész városok tértek át Luther és Kálvin tanítására. Mindez most megszűnt. A Habsburgok és az ő osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük, Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következő szavakkal fogalmazta meg:
„Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem.” (I. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket.)
A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kulturális szempontból teljes egyenrangú volt bármelyik nyugati állammal. Ezt a helyzetét egész a reneszánszig megőrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor, amikor a nyugati országokban a „felvilágosodás korszaka” következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése: (bár Rákóczi maga katolikus volt) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta, hogy a magyarok szittya eredetű nemes nép, aki nem tűrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákóczit hosszú hősies harc után elárulták, száműzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák˗Magyar Monarchia része maradt.
A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából „Bécsi kenyér” lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az ősi magyar földre. Nagy adománybirtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélő arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétől kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.
Az abszolutizmus Európában terjedőben volt. Abszolút uralkodók ültek a nagy trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen bele˗kontárkodásnak minősült.
II. József, valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legőszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélkül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a 25 koronázási szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az ő felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési kísérletével a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt, ami német. A magyarok és a keleti német szomszédjaik között kölcsönös ellenségeskedés fejlődött ki és ez tönkre tette az eljövendő évszázadokra a köztük lévő kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezőtlen volt és mindkettőjüknek súlyos károkat okozott.
Sok idővel később az Ausztriában született Hitler egyenes örököse volt a magyarokat lenéző gyűlöletnek, amely Bécs egyes részeiben sokáig megmaradt. A „Mein Kampf” című könyvének első kiadásában Hitler azt a nézetét nyilvánította ki, hogy a Habsburgok nagy történelmi bűne volt az a tévedés, hogy a magyarokat nem irtotta ki. Hitler azonban nem volt ebből a szempontból igazságos. Mert azok bizony sokat tettek abban az irányban. Eredményesen kiirtották a nekik ellenálló magyar elitosztályt, de azt a teljes nemzetirtást, amit Hitler kívánt volna, mégsem végezhették el. A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet később Orwell így fogalmazott meg: „Az, aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is.” Ennél fogva Bécstől támogatott tudományos szervezet, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket: mely szerint ők alázatos, engedelmes szolgák voltak.
A Bécsből irányított történettudósok nekiláttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy „Scythiának” soha sem volt semmiféle értelmezése. A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erőszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.
„De hát akkor mi honnan származunk?” - kérdezték a magyarok a Rákóczi időket követő sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak.
A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklődés kezdetén voltak, a világ minden részén élő intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különböző emberek lakják az egyenlítőtől a sarkvidékig. Közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és amiatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak.
Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: „Demonstartio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse.” Tymaviae 177. o. (Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos.)
A valóság az, hogy a két nyelv minden, csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól, mint az angol a görögtől. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az első, aki az egyes finn˗ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.
Sajnovits˗nak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserű nehezteléssel fogadta, akitől azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint a megvetett lappok rokonai.
A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevők nagy részénél a fokozott érvek túlnyomóan nem voltak tudományosan megalapozottak. Német tudósok, különösen Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romanticizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról, azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.
Így fejlődött ki a finn˗ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyilvánítani.
Ifjú magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetsző irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatónak biztosítottak munkát, állást a Magyar Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn˗magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.
Azokat a magyar tudósokat, akik ezektől függetlenül szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti előnyüktől eredt, helyzeti előnyüket pedig Bécstől kapták. Bárki, aki a finn˗ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatőr, tudatlan soviniszta, aki szégyelli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszű magyar sem szégyellné valaha is, ha a finnekkel vagy észtekkel rokonságban van, amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is.
Akik nem alkalmazkodtak, azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetőséget, hogy a munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létező ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalosan elismert tudományos céhek pedig ˗ melyek Bécsből ellenőrzött, idegen érzésű személyekkel voltak teletömve ˗ kizárták maguk közül. Ez az ellenőrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár útján, amelynek a vezetője évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt. Mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze elősegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hűségükről meggyőződtek, elhelyezte őket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az első világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.
A béna, megcsonkított ország ˗ hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint az első világháborúban résztvevő bármelyik ország ˗ ismét vérezve, sápadtan életben maradásáért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, hogy meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletű Varga Zsigmond˗ét, aki a debreceni egyetemen tanított keleti nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural˗altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.
Részlet Dr. Bobula Ida „A sumír örökségünk” című könyvéből
Részlet a „A Sumír örökségünk” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
