- Blog -
Tündérszép Ilona
Magyar ezotérium
2016-08-10
Hol volt, hol nem volt, de akárhol, volt a világon egy király. Annak a királynak az udvarában volt egy nagy jegenyefa, az mindig olyan nagy árnyékot tartott, hogy a kastély elejét sose süthette a nap. Egyszer a király nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy aki kivágja, valami nagy jutalmat ad neki. Szétment a hír országszerte, jöttek is, vállalkoztak is sokan, de a fát csak nem bírta kivágni senkiféle se...
Lakott azon a környéken egy kondás, az feltette magában, hogy ha az életét teszi is rá, de őneki ki kell azt a fát vágni!
Elő is vett egy nagy fejszét, avval útnak indult. Mikor a király udvarába ért, megjelentette ő emberséges módon, hogy mit akar. Hogy ő a nagy fát akarja kivágni. A király nagyon megörült neki, szívesen beleegyezett a kondás akaratába.
Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkodja a gyökerét, hát ahogy vágja, ahogy csapkodja, egy forgács felszállt, és beleütődött egy gáncsba. Rögtön kinyílt a fában egy ajtó.
Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy:
-Jó reggelt, adjon Isten, öreganyám!
-Adjon Isten, kedves fiam, hol jársz te erre?
Előadja aztán a kondás, hogy mi, s mit akar ő. Azt mondja neki az öregasszony:
-Tudod-e fiam, ne vágd ki ezt a fát, mert úgyse érnél vele semmit! Hanem eredj fel a tetejébe, terem ott mindenfajta gyümölcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szemed, szád eltátod, majd meglásd! Csak eredj bátran, mikor az első ajtóhoz érsz, találsz egy forgókaszát, aki mindig szüntelen forog, azt várd el, míg megáll, egy fél óráig szokott állni, addig továbbmehetsz, ha akarsz!
Hát egyet gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább felmegy a tetejébe és megnézi, amit az öregasszony mondott.
El is indult, ment, mendegélt. Felét az első ajtóhoz. Az kinyílt, odabent a forgókasza éppen megállt. A kondás fogta magát, uzsgyi, hamar be az ajtón. Egy fél óra se telt bele, már akkor nyugodtan mászhatott a kaszától. Ahogy mászik, hát körülötte a sok gallyon szebbnél szebb, jobbnál jobb gyümölcsök csak úgy piroslanak. Nem volt rest, telirakta a tarisznyáját dülledésig. De ott nem időzött soká, mert magas volt a fa nagyon, és ki tudja, hol van a másik ajtó? Elindult hát újra. Most már nehezebbére esett a mászás, mert a tarisznya gyümölcs is húzta, de azt gondolta, hogy ő biz már nem megy vissza, ha már egyszer idáig ért, megy tovább!
Egyszer csak kinyílik az utolsó ajtó is.
A kondás ott megállott, szétnézett. Az ajtó felett egy gyönyörű szép tündérkert volt, tele virággal, magosnál magasabb fákkal, meg volt abban annyi madár, hogy! Azután belépett az ajtón, ott volt egy gyönyörű szép udvar, a közepében egy remek kastély, a kastély hátánál meg egy nagy tó. Odament a tó partjára, leült a szép zöld fűre. Hát ahogy ott ül, már majdnem elálmosodott, mikor három szép fehér hattyú száll a tóra. Mikor a víz széléhez értek, megrázkódtak, mindegyikükből egy-egy szép tündérleány lett. Mikor a parton levetkőztek, bementek fürdeni.
A kondás látta őket, de a tündérek nem vették észre. Amelyiket a legszebbnek látta, annak a partról felszedte a ruháit és belegyömöszölte a tarisznyájába.
A tündérek mikor elvégezték a fürdést, a köztük való legszebb keresi a maga ruháját, de nincs sehol. Ugyan hol lehet? Kereste ő azt mindenütt, csak ott nem, ahol kellett volna. Nagy sokára látta meg, hogy a tó partján ott ül egy ember, annak kellett elvinnie az ő ruháját! Kérte tőle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor aztán megmondta, hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély meg az udvar mind az övé, van neki három táltos lova, meg hogy a kondást megfogadja cselédnek, ha a ruháit megkapja, a kondás kivette a tarisznyából a szép ruhát, ami olyan könnyű volt, mint a békanyál.
A kondás beszegődött a három lóhoz, végezte is ő a dolgát fainul, nem volt az ellen Tündérszép Ilonának sose semmi kifogása. A kondás azon kívül is jól viselte magát, nem volt se kocsmás, se kártyás.
Egyszer Tündér Ilona elejebe áll, hogy:
-Hallod-e te kondás! Én téged szeretlek, én a tied, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól! Uram leszel! Jó?
A kondás szíves-örömest beleegyezett. Azt mondja azután Tündérszép Ilona:
-Ne ez a tizenkét kulcs, ez tizenkét szobába vezet. Most már te itt otthon vagy, tudod-e! De a tizenkettedik szobába ne merd betenni a lábadat, mert akkor nekem is, neked is végünk lesz!
A kondás megfogadta, hogy ő nem megy be, de már harmadnapra feltörte a fogadást, bement.
Egy nagy hordó volt abban a szobában. A kondás kíváncsi volt, megnézi, mi van abban? Alighogy felborítja, kimászik alóla egy nagy tizenkét fejű sárkány. Megijed a kondás, szaladt egyenest az istállóba. Ott leült a jászol szélére, úgy szomorkodott. Megszólítja az egyik táltos:
-Miért szomorkodol kedves gazdám?
-Hát bizony csak azért, hogy a fogadásom feltörtem, bementem a tizenkettedik szobába, ahol egy tizenkét fejű sárkány mászott ki a hordó alól. Végem van már nekem is, meg Tündérszép Ilonának is!
-Sose búsulj kedves gazdám! Az a sárkány Tündérszép Ilonát szeretné magának, de nem lesz ám az övé! Eredj csak le a tengerpartra, ott van nekem egy csikóm, hozd el azt onnan, ne félj, majd kisegít az a bajodból. Aztán, ha hazaérsz, szólj még nekem is, majd útbaigazítalak én!
Elindult a kondás nagy búsultában, ment, ment hetedhét ország ellen, míg csak a tengerpartra nem ért. Ott látta a csikót, egy szép, zöld mezőn legelészett. Kiveszi a tarisznyából a kötőféket, nyakába veti a lónak, avval ráül, vágtat vele haza, mint a szél.
Mikor hazaér, a tizenkét fejű sárkány már el akar oldódzani Tündérszép Ilonával, de a kondásnak se kellett több, a ló be az istállóba, megkérdezte a táltost, hogy hát mitévő legyek most?
A táltos olyan volt, hogy égig ért a nyaka. Azt mondja a táltos:
-Ti felmentek a felhőbe, ott harcoltok meg a sárkánnyal életre-halálra. Majd amikor már jól elfárad a sárkány, meg te is, rákiáltok a fiamra. A többitől aztán ne tarts!
Úgy is volt. Felül a kondás a csikóra, az felviszi őt a felhőbe, a sárkány utánuk.
De biz ők nem soká verekedtek, alighogy megizzadtak egy kicsit, a nagy táltos ló felkiált egy nagyot, arra a csikó olyant rúgott a sárkányon, hogy az tizenkét darabban esett le a földre.
A kondás meg a csikó ekkor hazamentek. Tündérszép Ilona megszabadult a sárkánytól, a kondásnak felesége lett, aztán olyan boldogok lettek ők, hogy...!
Még most is élnek tán, ha meg nem haltak.
Részlet Bíró Lajos „A magyar tündérvallás” című könyvéből.
Részlet a „A magyar tündérvallás” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
