- Blog -
Az Eljövendő Faj avagy a Vril ereje - The Coming Race
UFO, Exopolitika
2021-12-09
...Lesznek, akiknek ez a könyv csak egy remek fantasztikus regény marad örökre, és minden bizonnyal lesznek olyanok is - természetesen kevesebben, akik ebben a könyvben rátalálnak a „könyv mögötti könyvre”, ami nem más, mint világunk és földünk valódi rejtélyes élete. Bulwer-Lytton ezeknek a keveseknek írta ezt a könyvet, amit immár a sokaság olvas. Ez természetes is, hiszen „a kiválasztott kevesekhez a sokaságon át vezet az a bizonyos láthatatlan út”.
Tősgyökeres amerikai vagyok. Őseim Angliából, II. Károly uralkodása idején vándoroltak az Egyesült Államokba. Nagyapám Függetlenségi Háborús múltjának köszönhetően megbecsült, tehetős családban nőttem fel, melynek tagjait magas szociális pozíciójuk miatt közszolgálatra alkalmatlannak tekintették. Apám egy alkalommal ugyan jelöltette magát a kongresszusba, de még a saját szabója is legyőzte. Ezután nem sokat törődött a politikával, és ideje nagy részét a könyvtárában töltötte. Három fia közül én voltam a legidősebb. Tizenhat éves koromban visszaküldött Angliába, főként azért, hogy ott fejezzem be irodalmi tanulmányaimat, részben pedig, hogy kereskedelmi tapasztalatot szerezzek egy liverpooli cégnél. Apám nem sokkal a huszonegyedik születésnapom után meghalt. Tekintélyes örökséget hagyott rám, és mivel fiatalemberként nagy kedvet éreztem a kalandhoz és utazáshoz, úgy döntöttem, egy időre felhagyok a pénzhajhászással, és mindenféle konkrét cél nélkül nyakamba veszem a világot.
Utazásaim során 18..-ban megismerkedtem és barátságot kötöttem egy mérnökkel, aki megmutatta nekem a .......... bánya rejtett járatait, ahol éppen akkor dolgozott.
Meglehet, hogy az olvasó a sok titkolózás miatt legszívesebben azonnal sutba dobná ezt a könyvet, de biztosíthatom, hogy a végére megérti majd, miért mellőzök minden utalást, miért leplezek minden nyomot, ami ennek a bányának hollétét felfedheti, sőt, ezért talán még hálás is lesz nekem.
Engedjék meg tehát, hogy röviden elmondjam, miért ereszkedtem a mérnökkel nap mint nap a bánya mélyére, hogyan váltam újdonsült barátom föld alatti kutatásainak olyannyira fanatikus rajongójává, hogy végül a szomszédságába költöztem. Elbűvölt a föld alatti világ különös szépsége, megigézett a természet keze által formált hatalmas csarnokok és alagutak titokzatos világa. Barátom meg volt győződve arról, hogy a bánya jóval több ásványkincset rejt, mint amennyit addig feltártak, és szentül hitte, hogy az ő irányításával elkezdett új fúrással ezt a kincset meg is találják.
Egy napon, az új tárna fúrása közben, a járat felett egy szakadékra bukkantunk, aminek a pereme annyira egyenetlen és elszenesedett volt, mintha régesrég valamiféle vulkáni tűz égette volna a föld mélyébe. A barátom egy ketrec segítségével lejjebb ereszkedett, hogy biztonsági lámpával megvizsgálja a szakadék atmoszféráját. Majd egy órát töltött a mélyben, ám amikor feljött, feltűnően sápadt volt, és a folyton derűs fickó helyett egy szorongó, szinte rémült ember állt velem szemben.
Kérdő pillantásomra mindössze annyit motyogott, hogy a szakadék nem biztonságos, nem vezet sehova, és jobban tesszük, ha felfüggesztjük a további munkálatokat, és visszatérünk a bánya ismerős járataiba.
A nap hátralévő részében barátom szokatlanul hallgatag volt, és szemmel láthatóan gondolataiba mélyedt. Ugyanakkor tekintetében ott bujkált valami furcsa rémület, mint amikor valaki azt hiszi, hogy szellemet lát. Este aztán, amikor szokás szerint a bánya bejárata melletti szállásunk közös teraszán üldögéltünk, vallatóra fogtam.
„Drága barátom, kérlek, mondd meg őszintén, mit láttál odalenn? Bármi is volt az, egészen biztos, hogy valami különös és borzalmas dolog volt, mert mióta ott jártál, lerí rólad a kétségbeesés. Tudod, az efféle gondokat jobb megosztani valakivel, hisz ismered a mondást: több szem többet lát. Kérlek, bízz bennem!”
A mérnök egy darabig még próbálta másra terelni a szót, de néhány pohár konyak után megeredt a nyelve, és azt mondta: „Jól van, nem bánom. Mindent elmondok. Amikor a ketrec megállt, egy sziklapárkányon találtam magam. És alattam ott tátongott a szakadék, melynek meredek falai a végtelen, koromsötét mélybe vezettek, oda, ahová a lámpafény már nem képes eljutni. Ám legnagyobb döbbenetemre mégis azt láttam, hogy a mélyből valami ragyogó fény szűrődik felfelé. Először azt gondoltam, hogy vulkáni tűz, de hamar rájöttem, hogy az nem lehet, mert akkor éreznem kellett volna a hőséget. Akárhogy is van, gondoltam, a saját biztonságunk érdekében tisztáznom kell a dolgot.
Megvizsgáltam a szakadékba vezető lejtő falát, és úgy döntöttem, hogy ha csak egy darabon is, de megpróbálok leereszkedni a szakadék meredek falának kiszögellésein.”
„Kiszálltam a ketrecből, és lejjebb másztam. Ahogy közeledtem a fény felé, a szakadék kiszélesedett, és végül legnagyobb ámulatomra, a mélység alján egy széles utat láttam, szabályos közönként elhelyezett lámpákkal kivilágítva, pontosan úgy, ahogy a nagyvárosokban szokás. Hihetetlen, de a távolból tompa moraj hallatszott, ami emberi hangok kavalkádjának tűnt. Persze tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy más bányavállalatok nem dolgoznak a területen. De akkor mégis kinek a hangját hallottam? És miféle emberi kéz építette az utat és állította fel sorban a lámpákat?”
„A bányászok gyakran beszélik egymás közt, hogy a föld mélyén gnómok és ördögfajzatok laknak, és ez a babonás hit a látvány hatására engem is kezdett hatalmába keríteni.”
„A sziklapárkány alatti lejtős fal hihetetlenül meredek és sima volt, így megfelelő felszerelés híján képtelen voltam lejjebb ereszkedni, és különben sem tettem volna, hiszen rettegéssel töltött el a gondolat, hogy véletlenül szembetalálom magam a föld alatti völgy lakóival. Nos, hát ennyi, most már mindent tudsz.”
„És megint le fogsz ereszkedni?” – kérdeztem.
„Igen, ezt kellene tennem, de nincs hozzá merszem” – felelte szárazon.
„Köszönöm az őszinteséged, és szeretném, ha tudnád, hogy egy jó barát mindig megkönnyíti a terheket és megsokszorozza a bátorságot. Engem is izgat a dolog, és segíteni szeretnék neked. Én is veled megyek, együtt ereszkedünk le, és kötelekkel biztosítjuk egymást. De már megbocsáss, ma este már nem szabad többet innod, mert holnap biztos kézre és lábra lesz szükségünk.”
Másnap reggelre úgy tűnt, hogy barátom némileg összeszedte magát, sőt, hozzám hasonlóan hajtotta a kíváncsiság. Talán még nálam is izgatottabb volt, hiszen ő nyilvánvalóan hitt a saját történetében, miközben bennem felmerült a kétség, hogy a mélyben netalán olyasféle hallucinációk áldozata lett, melyek a magány és elszigeteltség állapotában gyakran hatalmukba kerítik az embert, például amikor számunkra ismeretlen közegben az alaktalan dolgoknak formát tulajdonítunk, a csendben pedig hangokat hallunk.
Hat idősebb, tapasztalt vájár felügyelte az ereszkedést, és mivel a ketrec egyszemélyes volt, elsőként a mérnök ereszkedett alá, majd amikor elérte a párkányt, a ketrec visszafordult értem. Csakhamar én is ott voltam mellette, és rögtön biztosítottuk egymást egy erős kötélcsomóval.
Azonnal megláttam a fényt, amiről barátom mesélt. A ferde vájatból kiszűrődő, szórt fény számomra nem tűznek, hanem sokkal inkább lágy és ezüstös fénynek tűnt, olyasminek, mint az északi fény.
Otthagytuk a ketrecet, és a meredek fal kiszögellésein egymás után lejjebb másztunk, egészen addig, amíg el nem értünk oda, ahol barátom korábban elakadt. A párkány itt elég széles volt ahhoz, hogy ketten is elférjünk egymás mellett. Ettől a ponttól kezdve az addig szűk járat hirtelen kiszélesedett, mintha egy hatalmas kürtő aljára értünk volna. Innen jól ráláttunk a völgyre, és ekkor elém tárult mindaz, amiről a barátom mesélt. Semmit nem túlzott el. Hallottam a furcsa zsivajt, a léptek zaját, és a távolban valami épületféle körvonala rajzolódott ki előttem. Jól látható volt, hogy nem lehetett természetes sziklaképződmény, mert túlságosan szimmetrikus volt, két oldalán pedig oszlopok magasodtak, olyanok, amilyeneket Egyiptomban látni, és belsejéből fény szűrődött ki. Belenéztem az apró zsebteleszkópomba, és az épület mellett jól kivehetően két alakot pillantottam meg, akik távolról embereknek tűntek, bár ebben nem voltam biztos. Annyi viszont bizonyos volt, hogy élőlények, mivel mindketten mozogtak, és egy idő után eltűntek az épületben.
Ekkor hozzáláttunk, hogy a kötél végét karabinerrel és csáklyával a sziklapárkány széléhez rögzítsük. Síri csendben dolgoztunk, mintha nem mernénk egymáshoz szólni.
A kötél egyik végét a párkányhoz erősítettük, míg a másik vége, amelyhez egy követ kötöttünk, úgy 50 láb mélyen hevert a talajon. Mivel jóval fiatalabb voltam, és korábban hajósinasként szolgáltam, a kötélmászás nem volt nehéz számomra. Odasúgtam neki, hogy előremegyek, mert fiatalabbként erősebben tarthatom a kötelet. Miután biztonságosan földet értem, a mérnök is hozzálátott az ereszkedéshez. Ám még 10 lábnyira sem ért, amikor vagy a biztonságosnak hitt rögzítés adta meg magát, vagy a szikla porózus anyaga nem bírta a terhelést, és a kötél elszakadt. A barátom a lábam mellé zuhant, a zuhanás közben magával sodort törmelék pedig engem is fejen talált úgy, hogy néhány pillanatra még az eszméletemet is elvesztettem.
Amikor magamhoz tértem, megdöbbenve láttam, hogy társam teste élettelenül hever a földön. És amikor elborzadva a holttest felé hajoltam, hirtelen egy különös, sziszegő hang ütötte meg a fülem.
Ösztönösen a hang irányába fordultam, és láttam, amint az egyik repedésből egy óriási, hüllőszerű lény feje emelkedik ki. A félelmetes állat hatalmas állkapcsát csattogtatva, vérszomjas szemekkel nézett rám, és leginkább olyan volt, mint egy krokodil vagy alligátor, de azoknál jóval nagyobb, hatalmasabb, mint bármely lény, amit valaha az utazásaim során láttam. Azonnal futásnak eredtem, teljes erőmből rohantam lefelé egyenest a völgybe. Egy idő után azonban ráeszméltem, mennyire gyáva voltam, és mégsem hagyhatom ott barátom holttestét ily méltatlanul.
Minden bátorságomat összeszedve visszamentem, a test azonban már nem volt ott. Abban a pillanatban tudtam, hogy csak a szörny ragadhatta el, és bizonyosan felfalta. A kötél, a karabinerek és a csáklyák még mindig ugyanott hevertek a földön, ez azonban nem sokat segített rajtam, hiszen sehogy sem tudtam rögzíteni őket a felső sziklához, a sziklapárkányhoz vezető út pedig túlságosan meredek és sima volt ahhoz, hogy felmászhassak rajta.
Ekkor döbbentem rá, hogy egy szál magamban a föld gyomrában ragadtam, egy különös, idegen világban.
Lassan, óvatosan mentem tovább a lámpákkal szegélyezett úton a nagy épület felé, amiről meséltem. Maga az út hatalmas sziklák szorításában kanyargó alpesi úthoz hasonlított, és olyan szakadékokat kötött össze, melyek egyikén át én is leereszkedtem.
Balra a mélyben egy hatalmas völgy terült el, ahol legnagyobb döbbenetemre fejlett mezőgazdaság félreérthetetlen bizonyítékait fedeztem fel. Mezőket láttam különös vegetációval, mely a földön látható növényvilághoz egyáltalán nem hasonlítható, leginkább azért, mert a növények színe nem zöld volt, hanem az aranyló vörös valamilyen tompa, fénytelen árnyalata.
Láttam tavakat és kisebb folyókat, melyeket szemmel láthatóan mesterséges mederbe tereltek. Némelyikben tiszta víz, másokban kőolajnak tűnő folyadék csobogott. Jobb kezem felől vízmosások és hegyszorosok nyíltak a sziklák között, nyilvánvalóan mesterségesen kivájt átjárókkal, melyeket gigantikus páfrányokra emlékeztető hatalmas, pálmafákéhoz hasonló törzsű, dús lombozatú fák határoltak. A többi fa úgy nézett ki, mint a cukornád, de magasabbak voltak, hatalmas virágzattal. Mások, mint egy óriási gomba, rövid vastag szárral, ami egy széles, kupolaszerű tetőt tartott, amelyről felfelé és lefelé indaszerű, hosszú vékony ágak nyúltak. Az egész vidék, ameddig a szem ellát, megszámlálhatatlan lámpás fényében fürdött. Ez a nap nélküli világ ragyogó, tündöklő és kellemesen meleg volt, akárcsak a toszkán táj déli verőfényben, ám a levegő kevésbé volt fülledt, és a hőmérséklet is kellemesebb volt.
Csakhamar az itt élők nyomait is észrevettem. A távolban a tavak és folyók partján, és a magaslatok lankáin épületeket láttam a termőföldek között, és biztosnak tűnt, hogy ezekben az épületekben emberek élnek. Sőt, mozgó emberi formákat is látni véltem.
Jobb felől hirtelen egy kis csónaknak tűnő valami suhant el felettem a levegőben, amit vitorla alakú szárnyak hajtottak. A furcsa légi jármű azonban gyorsan eltűnt a szemem elől, amint leszállt egy erdő sűrűjében.
A táj fölött nem égbolt volt, csak a hatalmas üreg sziklás teteje, mely egyre magasodott, míg végül a föld alatti világ párás atmoszférájában egészen észrevétlenné nem vált.
Utam során hínárszerű bokrokkal, és a jellegzetes óriás páfrányokkal teli bozótos mellett haladtam el, amikor lépteim zaja kiugrasztott a bokrok közül egy aprócska, szarvasféle állatot. Az állatka először megriadt, és pár lépésnyire elszökkent tőlem, majd megfordult, és kíváncsian rám nézett. Egyáltalán nem hasonlított a földi szarvasokra, de azonnal eszembe jutatta azokat a gipszöntvényeket, melyeket múzeumokban látni az özönvíz előtt élt ősi jávorszarvasfélékről. Az állat szelídnek tűnt, és miután végigmért, gondtalanul és minden félelem nélkül legelészni kezdett.
Most, hogy már teljes egészében láttam az épületet, bizonyossá vált bennem, hogy valóban emberi kéz vájhatta ki egy hatalmas sziklából. Első pillantásra úgy nézett ki, mint az ókori egyiptomi épületek, mivel a bejáratnál hatalmas oszlopok álltak, melyek a masszív talapzatuktól felfelé fokozatosan elvékonyodtak. De ahogy közelebb léptem, azonnal észrevettem, hogy az oszlopfők jóval kidolgozottabbak és méltóságteljesebbek, mint amire az egyiptomi építészet képes. Ahogy a korinthoszi oszlopfőket akantuszlevél, az itteni oszlopfőket a helyi páfrányszerű növényzet képei díszítették.
És miközben bámészkodtam, az épületből váratlanul kilépett egy embernek tűnő alak. De vajon valóban ember volt?
Megállt a széles úton és körülnézett. Amikor észrevett, azonnal elindult felém. Leírhatatlan félelem töltött el, remegő lábaim a földbe gyökereztek. Alakja az etruszk vázákon és keleti síremlékeken látható Démonra vagy Géniuszra emlékeztetett, akinek körvonala ugyan emberi, mégis más faj sarja. Nagyon magas volt, nem épp óriás, de legalább akkora, mint a legsudarabb földi emberek.
Teste nagy részét két hatalmas, térdig érő szárny fedte, amit a mellére hajtva viselt, akár egy köpönyeget. A szárnyak alatt egy tunikát és valamilyen lenvászon nadrágot viselt. A fején ékkövekkel díszített diadém ragyogott, és a jobb kezében egy különös, vékony pálcát tartott, mely fémből készülhetett, mivel úgy fénylett, mint a polírozott acél.
De az arca! Az arca volt az, amitől igazán rettegtem. Emberi arc volt ugyan, de egyáltalán nem olyan, mint a miénk. Ez a gyönyörű, ám rejtelmes arc olyan volt, akár egy szfinxé: egyszerre nyugodt, intellektuális és titokzatosan szép. A bőre színe egészen különös volt, furcsa, vöröses árnyalatú, talán, mint a rézbőrűeké, de valahogy gazdagabb, mégis lágyabb tónusban. Nem volt sem szakálla, sem bajusza, sőt, teljesen szőrtelen volt. Ahogy szabályos, nemes ívű szemöldöke alól rám nézett hatalmas fekete szemeivel, éreztem, hogy van valami leírhatatlan a tekintetében, valami, ami a tökéletes szépség ellenére olyasféle félelmet keltett bennem, melyet az ember ösztönösen érez tigris vagy mérges kígyó láttán. Mert a lelkem mélyén azonnal megéreztem, hogy ez az emberszerű lény olyan erővel bír, ami az emberi faj számára veszélyes, sőt ellenséges. A lény egyre csak közeledett, és amikor a közvetlen közelembe ért, jéghideg borzongás öntött el. Arcom a tenyerembe temettem, és kétségbeesve térdre borultam.
Halk, muzikális hangon szólított meg, egy olyan nyelven, melyből egy szót sem értettem, de ez az idegen hang és nyelv valamilyen érthetetlen okból elűzte félelmemet. Ekkor felfedtem arcom kezeim takarásából, összeszedtem magam, és felnéztem. Az idegen, akit aligha nevezhetnék embernek, alaposan végigmért, úgy éreztem, mintha a gondolataimban olvasna.
Ezután a bal kezét a homlokomra helyezte és a jobbjában lévő pálcával finoman megérintette a vállam. Az érintés mágikus erővel hatott rám. Korábbi félelmem helyett megelégedettség és öröm töltött el, és valamiféle megnyugtató bizalom ébredt bennem az előttem álló lény iránt. Felemelkedtem és beszélni kezdtem hozzá….folytatás a Belső Föld Almanachban található
Részlet az Eljövendő Faj című monumentális regényből mely teljes egészében olvasható a Belső Föld Almanach című kötetben
Részlet a „Az eljövendő faj” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
