- Blog -
A hunok története Atilla halála után
Alternatív történelem
2019-02-06
Atilla hirtelen halála iszonyú nagy csapás volt Hunniára. A bajt nem a királyfiak meg nem értése okozta, mert nekik volt magukhoz való eszük annak a felismerésére, hogy mindnyájuk ellen, akik Atilla-ivadékok, az eddig szövetséges gótok állnak szemben. Atilla fiainak nem lehetett „bemesélni” azt, amit az utókorral hitettek el a római vallás tanítói - nevezetesen -, hogy apjukat a „részegségben eleredt orravére” ölte meg...
K.: Eredményesek voltak-e ezek a nép-áttelepítések...?
F.: A központi hadvezetés szempontjából nézve - igen eredményesek voltak, mert iszonyú nagy római haderőt kötöttek le. Nem kell mást említenünk, csak pl. a Rómában ma is létező Trajánus Oszlopot, melyen a „jazig lovas harcosok” felvonulása látható. Vagy azt a történelmi adatot, hogy az i. sz.-i 160. évben Marcus Aurelius római császár hadjáratot vezet Dácia ellen, és bár a római történészek azt írják, hogy „elpusztította” a dákokat, a rómaiaknak mégis ki kellett üríteni ezt a területet, és áttelepültek Moesiába ahol megalakították - a Duna jobb partján - DÁCIA AURELIANA provinciát.
K.: Léteztek-e még ezek a - partos hadvezetés által - áttelepített népek Atilla idejében...?
F.: Hogyne léteztek volna...? Hiszen Atilla egyik címe „a dákok és masagéták királya” volt. Különösen a „dák” néven ismert „magyari” népségnek a régi írók oly hatalmas erőt és létszámot tulajdonítottak, hogy pl. Strabo így ír róluk: „A Kaszpi-tenger környéki dákok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Pártos Birodalmat.” (Ez az idézet megtalálható: KEPHART Calvin: „Races of Mankind” [N.Y. 1960.] c. könyvének 264. oldalán.) Vagyis a „dákok is pártosok” és a „pártosok médek és dákok”.
K.: Tehát e nevek alatt szerepelő népek mind egy és azonos nemzetséget alkotnak...?
F.: Ahogy az előbb már mondtam. Mind a Hatalmas Tudós Nemzetség - a HUN-MAH-GAR-RI-ES tagjai voltak. De az összetartozásukat és azonosságukat már a „nagy”-nak nevezett Macedón Sándor is felfedezte i. e. 330-ban, aki a következő szavakkal figyelmezteti hadait: „Sogdiani, Dahae Sacae, Masagetae sui juris sunt, omnes hi simul si terga nostra viderint sequentur, illi, enim ejusdem nationis sunt.” (Curtius: Histo-rianum - Historia Alexandri Magni I. VI. 3.) Vagyis magyar fordításban így: „Sogdianik, dahák, szakák, maszagéták saját joghatóságuk alatt vannak együtt, ha a mi hátunkat látják, akkor üldöznek minket, azok ugyanis egy nemzethez tartoznak (egyazonos nemzetiségűek).”
K.: Meg volt-e még e népi azonosság Atilla idejében...?
F.: Kétségtelen, hogy megvolt, hiszen éppen ez a népi azonosság biztosította Atilla hatalmas Hun Birodalmának az erejét. Ugyanis másképpen nem tudta volna kormányozni és diadalra vinni népét annyira, hogy legyőzte mindkét római birodalmat. Ha nem lett volna meg a „népi egység” - még Atilla sem lett volna képes ekkora kiterjedésű Hun Birodalmat kormányozni.
K.: Mi volt a különbség Atilla uralmi rendszere és a rómaiak uralkodása között...?
F.: A rómaiak idegen népeket igáztak le, idegen - zsoldos - hadsereggel. Módszerük a kegyetlenség és a terror volt. Ezzel szemben - Atilla - azonos fajú népek királya volt. Hadserege egynyelvű testvérnemzetek fiaiból tevődött össze, akiknek összetartó és indító ereje a „nemzeti öntudat” volt. Idegen népekkel érdekszövetségbe lépett a hunok nagy királya. Ez pedig azt eredményezte, hogy ezek az idegen népek (gótok, vandálok) érdekből voltak szövetségesei. Másszóval mondva - e népek életlehetőségét Atilla államszervezete biztosította, és nagyon jól ismerjük a történelemből azt, hogy a vad és barbár germán törzseket Atilla szervezi „törzsszövetségbe”. Ő adja meg nekik így a létezésükhöz és fennmaradásukhoz szükséges szervezetet. Ezért szerepel a hunok nagy királya - Atilla - a germán néphagyományban és őstörténetben - ETZEL néven - a legnagyobb mítoszi hősként. Sajnos - halála után - éppen az általa megszervezett gótok és egyéb germán törzsek fordulnak fegyverrel utódai ellen, és a gót Ildikó itatja meg vele a méregpoharat a nászéjszakáján, mely egyben a hunok nagy királyának örök éjszakájává lett.
K.: Hogyan emlékeznek Atilláról a magyar történelmi kútfők...?
F.: Miután - nagyrészben - mind egyházi személyek által íródott, Atilla alakja nem magyar, hanem „idegen íz” szerint kerül bemutatásra. Helytelen kronológia, téves adatok és gúnyos, majdnem rosszakaratú írások ezek. Köztük ma igen ismert és Budapesten 1981-ben újra kiadott könyv: Heltai Gáspár: „Krónika az Magyaroknak Dolgairól” c. munka. (Magyar Helikon, 1981.) Lapozzunk csak bele és nézzük, hogy miként írja le Atilla halálát:
„Atillának számtalan sok asszonyállati valának. Mikoron pedig Atilla immár nagy gazdagon szörzett vólna menyekezőt, és nagy vígan lakott vólna az vendégekkel, és duskát ivutt vólna vélek, beméne az ágyasházba az menyasszonnyal, és lefekivék. És minek utánna a sok erős bortól és az új házasságnak szertelen munkáitól igen meghevült vólna, elaluvék hanyattan. És álmába elerede az orra vére, és a torkába méne allá, és megtöllék a torka véle, és az önen vérében megfullada. Lőn ez, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 445., az magyaroknak Scíthiából kijövéseknek utánna hetvenkét esztendővel, az Atilla hercegségének kedig 44. esztendejében. És a magyarok eltemeték az Atilla herceget nagy tisztességgel az fellyül megmondott márvánoszlopnál, a több kapitányok és hadnagyok közükbe, és erőssen sirattyák vala őtet. Vala pedig Atilla, hogy meghala, százhuszonnégy esztendős.”
K.: Miért nevezi Heltai Gáspár Atillát „hercegnek”, amikor ő volt a hunok nagy királya...?
F.: Sajnos ez a „Heltai” az i. sz. 1550-es évek körül éppen olyan munkát végez a hunok törtenelmének írásában, mint nagy elődje - Jordánes tette jó ezer évvel ő előtte. Mind a kettő ugyanis „gotofil”. Vagyis nem a magyar, hanem a „germán” ügy szolgálói. Heltai igazi neve „HELTH” és 1526 után Michelsbergben mint katolikus plébános működött, és csak németül beszélt. Miután a református, majd unitárius hitre tért, 1536-ban megtanult magyarul és Erdélyben működött. Keresztény volt a pogányokkal szemben, protestáns a pápistákkal szemben, antitrinitárius a protestánsok között, erdélyi - ha a magyarság dolgairól van szó, de német - ha a „barbár” magyarokhoz hasonlítja magát. A törökkel szemben magyar, az urakkal szemben polgár, a jobbágyokhoz képest úr, az együgyűek tanítója, de a tanítóknak engedelmes tanítványa - minden magyari érzés nélkül. Hitvalló, jámbor prédikátor, de körmönfont ravaszságú üzletember, akit legfőképpen a haszon érdekel. Ilyeneknek és hasonlóknak írásait őrzi még ma is a „magyar” történelemtudomány.
K.: Miként írja le Heltai az Atilla halála utáni hun történetet...?
F.: Helytelenül és igaz adatok nélkül. Mintha a mende-monda lenne rögzítve írásában és nem a „történelem”. Így ír:
„Minekutánna immár az Atilla nagy herceg megholt vólna, marada két kiváltképpen való fia Atillának a birodalomba. Egyik vala az Csaba, ki egy görög asszontól született vala néki. A másik vala az Aladár, ki egy német hercegnek leányától született vala. Ezek ketten egybevesszének végre az birodalmon, és mindenek ezek közzül pártosi valának. Az Aladárral pedig nemcsak magyarok valának, hanem az veronai Dietrich is, és egyéb sok német urak. Végre a két fia megvívának egymással, melly viadalban igen sok nép elvesze. De végre diadalmos lón az Aladár, az Dietrich úr és a több német uraknak segítségével. Az viadalnak utánna Csaba mellé véve tizenötezer magyarokat és az ő hatvan öccseit, kik minnyájan az Atilla fiai valának, és beméne azzokkal a görög császárhoz, Honoriushoz, az ő rokonához. Az Honorius császár pedig igen nagy örömmel látá és fogadá őtet, és lakék Csaba nálla tizenhárom esztendeig. És tizenhárom esztendő múlva eluná magát. Felkele ez okaért az ő népével, és visszatére Scíthiába. És mind egy egész esztendeig méne még hazamehete Scíthiába. Mikoron pedig Scíthiába jutott volna, megházasula, és vén asszonyi állatot a kokusmannokból, kik a scíthiáknak szomszédi valának. Ebből ez asszonyi állatból nemzé két fiát Edemert és Edet. De soha nem felejtheti vala a Pannónia zsíros és jó termőföldét. Azonközbe Adarik, az gepidáknak királya hadat indíta az Aladar ellen, az Atilla fia ellen. És útközének egymással, és az Adarik király diadalmos lőn az magyarok ellen, és igen sok magyarok veszének az viadalban. Sőt Aladar is ő maga odavesze az ütközetben. A diadalom után az Adarik király elfoglalá magának Pannoniának nagyobbik részét, és bírá aszt annak utánna.”
K.: Honnan tudjuk meg az igazságot az Atilla halálát követő történelmi eseményekre vonatkozólag...?
F.: A történelmi igazságot csak úgy ismerjük meg, ha kiértékeljük a ténylegesen megtörtént és bizonyítható eseményeket. Talán jó lesz, ha felsoroljuk itt a legfontosabbakat:
1. II. Theodosius - kelet-római császár - meghal 450-ben. Utóda Marcianus (450-458) lesz.
2. Két „Pannónia” létezik Alsó-Pannónia: a Dráva és a Száva között és Pannónia-Valeria - a mai Dunántúl.
3. Pannónia-Valeriát Atilla birodalmába kebelezi be trónralépésének első esztendeiben. Innen minden római népesség kitelepült.
4. A mai Szombathely környékén lévő SICAMBRIA Atilla városa lett.
5. Marcianus - kelet-római császár - megtagadja annak a „hun adónak” a fizetését, amit elődje - II. Theodosius szerződésben vállalt.
6. I. sz. 452-ben Atilla követeli ennek az adónak a megfizetését Konstantinápolyba küldött követei útján. Marcianus azt üzeni, hogy „nem fizet, s ha Atilla követeli az adót, jöjjön el érte.”
7. Erre a kihívásra Atilla i. sz. 452-ben keleti hadjáratra készül, bár kémei által értesülve van arról, hogy Marcian császár néhány gót törzsfőnöknek értékes ajándékokat küldött - a „hun adó” fizetése helyett -, és ezeket vesztegette meg, hogy Atilla ellen forduljanak. A kelet-római udvar ismét az intrika és árulás titkos fegyvereit használja, és ezúttal eredményesen, mert Atillát megmérgezi a gót királyleány - Ildikó - akivel nászát ülte. Atilla meghal i. sz. 453-ban.
8. Atilla hirtelen halálával a szövetséges gótok is két részre szakadnak. Egy részük tartja a hun szövetséget, másik részük - a kelet-római udvarral történt megállapodás szerint - a hunok ellen fordul.
9. 454-ben III. Valentianus nyugatrómai császár megöleti Aeciust.
10. 454-ben, vagy 455-ben Sicambriát (mai Szombathely) és környékét egy hatalmas földrengés elpusztítja.
K.: Ki lett a hunok királya Atilla után...?
F.: Miután nincs semmi adat arra vonatkozólag, hogy Atilla trónörököst jelölt volna ki fiai közül, csak a régi történészek találgatásaira vagyunk utalva. Az adatok nagyobb része azonban azt erősíti meg, hogy Atilla legidősebb fia - ELLAK - vette kezébe a birodalom irányítását.
K.: Atilla halála nem okozott változásokat a római birodalmakban...?
F.: Atilla erős kezében összpontosított hatalom a rómaiaknak is előnyét szolgálta annak ellenére, hogy a békét meg kellett fizetniök aranyban. Ahogy Atilla hirtelen meghalt - mint előbb említettem - Valentianus császár kivégezteti Aeciust, de hat hónapra rá (már 455-ben) ő maga is áldozatává válik annak a gyilkos társulatnak, melyet udvarában megszervezett. A Nyugat-Római Birodalom végét jelenti ez, mert III. Valentianus rokona - Gaiseric, a vandálok királya - a római császár meggyilkolását ürügynek használja fel arra, hogy seregeivel elárassza a római birodalmat. (Itt tudni kell azt, hogy Gaiseric fia elvette feleségül III. Valentianus legidősebb lányát. Innen a rokonság.) A nyugati krónikák leírják, hogy micsoda kegyetlen módon rabolták ki a vandálok Rómát. A „szent várost”, amelynek Atilla megkegyelmezett - a vandál-germán törzsek rombolták le, és - érdekes, hogy most nem jelentek meg az égi pallosokkal felfegyverzett szentek. Sem Szent Péter, sem Szent Pál - miképpen Raffaello víziója Atilla ellen bocsátotta harcba a mennyország „kapusát” és a judai-kereszténység „apostolát” - a Vatikán szent képén.
K.: Hát a Kelet-Római Birodalom nem sietett Róma segítségére...?
F.: Marcianus - kelet-római császár - semmiféle segítséget nem nyújtott Rómának, hanem Alsó-Pannoniában megszilárdította az ostrogót föderációt.
K.: Mi történt a Hun Birodalommal Atilla halála után...?
F.: Nagyon nehéz az egymásnak ellentmondó leírásokból kihámozni a történelmi valóságot. A kutató mindig nagy reménységgel veszi kézbe a magyarul írt munkákat. Sajnos - krónikáinkat mind a római judeokeresztény egyházhoz tartozó papi emberek írták. Ezek mindegyike a saját egyházából fakadó azon „Atilla-gyűlölet” által van befolyásolva, melynek értelmében Róma sohasem tudta megbocsátani a hunok nagy királyának - Atillának - azt, hogy az Isten földi helytartójának nevezett római pápa térden állva könyörgött neki Rómáért. A fanatikus vallási téboly itt nem azt nézi, hogy ez a „keleti barbár” volt olyan kulturált, hogy a római pápával latinul beszélt és nem pusztította el Rómát, hanem a megalázkodást, a pápai térdre rogyást nem tudják elfelejteni. Csakis a gyűlölet szíthatja ezt az Atilla ellenes konokságot, hiszen a valóban barbár és vandál Gaiseriknek sehol nem róják fel Róma elpusztítását. Még az sem befolyásolja ezeket a gyűlöletben elvakult egyháziakat, hogy a „vandalizmus” kifejezés is onnan ered, hogy a „vandál” germán nép pusztította el a „szent várost” - Rómát. Idézzük itt az ún. „hun történetet” a Képes Krónikából:
„A Szkítiából való első bejövetel Pannónia földjére hét hun vezér vezérlete alatt ment végbe. Ezek egyikét, Atillát, huszonnyolc évi itt tartózkodás után a hunok királyuknak tették, ő pedig magát »a magyarok királyának«, a földkerekség rémének, »Isten ostorának« nevezte.”
Ezután a Krónika elmondja Atilla történetét, majd halála után a Hun Birodalom összeomlását ismerteti azon az alapon, hogy a veronai Detre és az elnyomott német fejedelmek pártoskodást szítottak Atilla két fia, Aladár és Csaba között... mondva:
„A hunok értelmesebb része Csabához vonzódott, az idegen nemzetség, kevés hunnal, Aladárhoz. Végül is megtörtént a döntő ütközet. A Duna tizenöt napig folytonosan német vértől áradt. Ez volt »Krimhilda csatája«. Először Csaba győzte le Aladárt, aztán ő maradt alul. Annyira hogy csak tizenötezren maradtak meg népéből, akikkel kénytelen volt kivonulni Pannoniából, s mivel ő - Csaba - Honorius görög császár leányának volt a fia, Görögországba ment maradék népével. De csak tizenhárom esztendeig maradt ott, aztán visszatért ősei földjére, Szkítiába, ahol is nem az övéi közül, hanem khorezmin nőt vett el feleségül, és ettől születtek fiai: Ed és Edömén.”
K.: Valóban harcoltak egymás ellen Atilla fiai...?
F.: A hiteles történelmi adatok azt bizonyítják, hogy sohasem harcoltak egymás ellen, hanem a megmaradás nehéz küzdelmeiben is megosztották egymás között a teendőket. Ugyanis másképpen nem is értékelnék a történelmi eseményeket a mai szakemberek (mint Otto J. Maenchen-Helfen) az ő javukra oly megállapításokkal, melyeket az alábbiakban idézek:
Ismétlem - Atilla halála után vagyunk. Ő meghalt 453-ban, de: „A politikai hatalom még mindig ugyanúgy a hunok kezében van, amikor 455-ben megkísérlik Pannónia visszaszerzését”. (MH. 160. old.)
„Legkésőbben 456-ban a konstantinápolyi kormányzatnak tudomásul kell venni azt a valóságot, hogy nincs hatalma a Dunától délre eső hun területek visszaszerzésére. Békében élnek egymással, vagy másképpen csendes fegyverszünet uralkodik - ahogyan a hunok is cselekednek.”
„Hunnia elérhetetlen volt a rómaiak számára a 457. évben.” (MH. 161. old.)
Ezek az állapotok viszont azt bizonyítják, hogy a Hun Birodalom nem bomlott fel Atilla halála után azonnal, mert azt Atilla fiai - sok nehézséggel bár - de egyben tartották.
K.: A magyar történelemírás is ugyanígy említi ezeket az eseményeket...?
F.: Végtelenül sajnálatos az, hogy a jelenlegi magyar történészek úgy írnak, mintha ellenségek lennének. Idézni fogok egy 1983-ban megjelent könyvből. Címe: „Régészeti Barangolások Magyarországon” (Panoráma, 1983.) Lektorálta: László Gyula. Az idézendő szöveg teljesen ellentmond a Berkeley University által kiadott, és MH. rövidítésel jelzett könyv adatainak.
Így tehát az idézet:
„Róma 433-ban Panonnia egy részét - ami valójában nem is volt már uralma alatt - szerződésileg átengedte a hunoknak. Így a hun uralom Keszthely környékére is kiterjedt, ezt két hunkori sír bizonyítja.” (Megjegyzésünk: a Hun Birodalomba tartozott egész Dunántúl, amit Felső-Pannoniának neveztek a rómaiak. A hunok már Atilla trónra lépése előtt elfoglalták. Már Uldin vette birtokba. Atilla uralkodása idején AlsóPannónia is [a Dráva-Száva köze] a Hun Birodalom része volt, hisz ezen keresztül ment a hun sereg Itáliába 451-ben.)
Másik idézet:
„Atilla halálát követően a Kárpát-medence germánjai szövetkeztek a hun urak ellen, és a 454. évi nedaoi csatában a germán szövetség pontot tett a hunok itteni uralmának végére... Ezt a politikai helyzetet használta ki Avitus nyugat-római császár arra, hogy 455 őszén Pannoniát újból birodalmához csatolja.”
K.: A magyar történészek és régészek - László Gyula lektorálásával - eszerint már Atilla halála után „egy” esztendővel „szétveretik” egy germán szövetséggel a Hun Birodalmat...? Kérdésem: hol van az említett „Nedao”, ahol a hunokat megsemmisítő csata történt...?
F.: Ha Hunnia „elérhetetlen” volt a rómaiak számára még az i. sz.-i 457. évben is, akkor még léteznie kellett, és így a „germán szövetség” nem verhette szét azt és „nem tehetett pontot” a hunok uralmára i. sz.-i 454. évben. Nedao - Jordanes találmánya, és eddig még senki sem tudta megmondani, hogy hol található. De nézzük meg mit mond maga Jordanes:
„Mikor Ellák már meg volt gyilkolva, az ő megmaradt testvérei a Pontus-tenger partjai közelében harcoltak, azon a területen, melyről azt mondtuk, hogy valaha a gótok lakták. A gepidák megszállták Dáciát és a hun területeket, a többi nemzetek - Atilla volt alattvalói, Marcian császártól kaptak lakóhelyet a letelepedésre. Mikor a gótok látták, hogy a gepidák maguktól (saját akaratukból) védik a hun területeket és a hunok megmaradnak a régi szálláshelyeiken, jobbnak tartották azt, hogy a Római Birodalomtól kérjenek országot, mint kitenni magukat annak a veszélynek, ami más ország elfoglalásával jár. Így kapták meg Pannoniát”. (Itt Alsó-Pannoniáról van szó, a Dráva-Száva közéről.)
Tehát Jordanes maga bizonyítja, hogy a gótok nem támadták meg a hunok által megszállt területeket, vagyis Hunniát, mint a fenti idézet mondja, amit átvettünk az ő „Getica” c. munkájának 263. oldaláról.
K.: De Jordanes mondja, hogy Nedaonál vesztettek csatát a hunok. Hát hol volt ez a Nedao és milyen csata volt ott...?
F.: Erre a kérdésre nagyszerű választ ad Maenchen-Helfen könyve, aki a 147. és következő oldalakon megállapítja a következőket:
1. „Nedao” név csak Jordanes írásában fordul elő és sehol másutt.
2. Jordanes a 100 évvel későbbi ütközeteket, mint a longobárdok győzelmét a gepidák felett (552), General Mundonak az ostrogótok elleni hadjáratát, Dalmáciában (536) és a gepidák invázióját a Duna jobb partján lévő Dácia Ripensis-be (539) sorolja fel „hasonlatképpen”, mondva, hogy „ezen a területen lefolyt ütközetek hasonlítanak egy csatához, mely Atilla idejében történt”. De egyetlen szóval nem említi többet azt a „nedaoi ütközetet”, melyben - még a jelenkori magyar történészek is (az előbbiekben említett és 1983-ban kiadott könyvben) pontot tesznek Atilla Hun Birodalmának létezésére. (E sorok írója kartársi tisztelettel kéri a megnevezett könyv lektorát - László Gyula, nagyhírű régészprofesszorunkat - lenne szíves valami pozitív adatot szolgáltatni arra, hogy hol van Nedao... és Jordanes írásán kívül milyen történelmi bizonyíték szolgál annak megerősítésére, hogy egy „germán szövetség” szétverte a Hun Birodalmat.)
Ugyanis még Macartney is így ír:
„a hunok ősi szállásterületei, ahol mindig laktak a Duna-Tisza medence volt, két okból. Egyik: hogy Dácia Transsylvániában van és a gótok Pannoniában voltak. Dácia - földrajzilag - sohasem foglalta magában a Tiszától nyugatra eső területeket, ahol a hunok laktak régen és most, és miután rövid ideig keleten harcoltak, ismételten visszatértek ide.” (Macartney C.A.: „The End of the Huns” Bizantinisch-neugriechische Jahrbücher 10. 1934. 106-114. oldalakon.)
K.: Ezek szerint Atilla halála után nem esett szét a Hun Birodalom...? Mi lett Atilla fiaival...?
F.: A Hun Birodalom nem eshetett szét, mert a hun nemzetségi szervezet volt a hatóereje. Ennek a birodalomnak Közép-Ázsiától a Bécsi medencéig terjeszkedő hatalmas területén léteztek a nemzetségi és törzsi intézkedő hatóságok és fórumok, melyek közakarattal maguk fölé emelték és korlátlan hatalommal ruházták fel Atillát. Az ő halála után is ezek a nemzetségi és törzsi szervezetek határozták el Hunország további sorsát. Főleg azért is volt ez így, mert Atillának számos gyermeke volt, s a nemzetségi szervezet nem ismerte el a nyugati szokású trónöröklési jogot, hanem a nemzetségfők közötti hagyományos szokásjog alapján emeltek maguk fölé uralkodót. Nincs hiteles adatunk arra, hogy a nemzetségfők kit jelöltek Atilla utódjául, hiszen fiai közül is csak néhány nevét tudjuk biztosan, mert sok név nem történelmi, hanem „mondai” hagyomány. A történelmi írásokban előforduló nevek szerint bizonyosan mondhatjuk, hogy Atilla KERKA nevű feleségétől született: ELLÁK és DENGEZIK. RÉKA asszonyától pedig: EMNEZÁR, UZENDÚR és ERNÁK. A gepidák királyának leánytestvére is Atilla felesége volt, és az ő ágán származott unoka MUNDO, későbbi bizánci generális. A mondákban szerepel Atilla feleségeként HONORIA, akitől született volna CSABA és KRIMHILDA is, kinek fiául a mondai hagyomány ALADÁRT említi. Priskosz rhétor hiteles írásából tudjuk, hogy Atilla igen nagy szeretettel csüngött legkisebb fián - ERNÁK-on - (kinek nevét többféleképpen írják: HERNÁK, IRNIK, IRNÁK, IRMAK stb.) - azért, mert a táltosok azt jövendölték neki, hogy e fiúban él tovább családja. Belőle hajt további magot majd az Atilla dinasztia. Priskosz úgy írja, hogy ezt ő személyesen hallotta Atilla udvarában.
A történelmi eseményekből arra következtethetünk, hogy Atilla után a hunok királya Ellák lett, majd az ő halála után a törzsszövetség közös határozattal döntött minden ügy felett, és nem emeltek maguk fölé - Atillához hasonló - korlátlan hatalmú uralkodót. Érdekes itt megállapítani azt, hogy a mai szófejtő szótárak az ÍR gyököt „ÍR” és „ÉR” jelentésel azonosítják. ÍR-NAK, vagy ÍR-MÁK hangtani módosulása ÍR-MAG. A paleomagyar (sumír) nyelvben ez „hatalmas eret”, „hatalmas forrást” jelent, és talán innen ered az a közmondás is, hogy „írmagja sem maradt”.
A bölcs Padányival kell egyetértenünk, amikor CSABA nevét, mint becenevet ismeri fel Atilla legkisebb és kedvenc fiánál -ÍR-MAG, ÍR-NÁK, ER-NAk neve kísérőjeként, hiszen az ősi nyelvben „SABA” a „legkisebb fiút” jelenti. Természetes történelmi folyamat az, hogy IRNAK - akit az érthetőség kedvéért most már csak CSABA néven fogunk említeni - nem volt képes a Hun Birodalomban azt a teljhatalmat képviselni és gyakorolni, amivel apja - ATILLA -rendelkezett. Ugyanis Atilla rá volt kényszerülve arra, hogy a törzsszövetség feletti abszolút hatalmat kezébe vegye, különben a ravasz Bizánc egymásnak ugrasztotta volna a lazább hatalmi keretű törzsi csoportokat, hiszen - mint láttuk - az akatzir-hunokkal meg is kísérelte. Mi lett volna Hunniából, ha Atilla el nem fojtotta volna ezeket - az intrika-szülte - szeparációs törekvéseket?
Atilla hirtelen halála iszonyú nagy csapás volt Hunniára. A bajt nem a királyfiak meg nem értése okozta, mert nekik volt magukhoz való eszük annak a felismerésére, hogy mindnyájuk ellen, akik Atilla-ivadékok, az eddig szövetséges gótok állnak szemben. Megerősítette ezt a helyzetüket az atyjuk ellen elkövetett merénylet felismerése is, melynek kivitelezője éppen az egyik gót királyleány volt, akit apjuk feleségül vett, s akivel nászát ülte. Atilla fiainak nem lehetett „bemesélni” azt, amit az utókorral hitettek el a római vallás tanítói - nevezetesen -, hogy apjukat a „részegségben eleredt orravére” ölte meg. Szakítottak is azonnal a gót szövetségesekkel. Ettől a pillanattól kezdve a történelem nem ismer hun-gót szövetséget, vagy megállapodást.
K.: Tehát akkor volt mégis háború a gótokkal...?
F.: Volt - kettő is. - De azok a borzalmas hun veszteségek, melyeket a germán mondakör alapján az utókor valóságnak hirdet még ma is - sohasem léteztek. Ugyanis „Nedaonál 120.000 hun harcost” tesznek a csatatérre, aztán a „berni Detre” (Dietrich) elleni „Krimhilda” csatában még ennél is többet – 180.000-et. MH. munkájában vázolt történelmi kutatás megállapítja, hogy Nedao - valószínűleg - a Száva egyik kis mellékfolyócskája lehetett, de eddig sem a valóságos földrajzi kutatás meg nem találta, és nincs olyan térkép sem, amelyen szerepelne. Itt tehát - mint már mondtam - csata nem lehetett. A történelmi valóság az, hogy Atilla halála után a hunok egyöntetűen a gyilkosságot megszervező és Bizánccal lepaktált gótok ellen fordultak, és megtisztították Hunniát minden gót népségtől. Valami igaza lehet tehát annak a mondának, hogy „gót vértől lett piros a Duna vize.” Ez volt az első gót háború.
Részlet prof. Badiny Jós Ferenc „A magyarság sorsdöntő államalapításai” című gyűjteményes kiadás „A magyar nemzet történelmi kistükre” című részéből
Részlet a „A magyarság sorsdöntő államalapításai - 4 kötet egy könyvben!” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
