- Blog -
A magyar ősvallás Turánban
Alternatív történelem
2019-01-17
A turáni népfaj úgy keletkezett, hogy Kr. e. több mint tízezer esztendővel, mikor az addig vízzel borított Turáni Alföld száradni kezdett, a víztől elhagyott területekre keletről mongol, délről pedig árja népek tódultak, akiknek érintkezéséből és keveredéséből egy új népfaj állott elő, a turáni. A turáni fajban tehát kell lenni mindkét alapfaj testi és lelki tulajdonságaiból; nyelvében kell lenni mindkét faj nyelvéből és vallásában is mindkét faj vallásából...
A turániak ősvallását még nem ismerjük, de a mongolokét ismerjük: vizsgáljuk meg tehát, mi volt a mongolok és árják vallása a keveredés korában!
A mongol faj főképviselője a kínai nép, melynek ősvallása még érintetlenül megvan. Konfucse tanításának érdekében, mely kétezer év óta államvallása Kínának, az államhatalom igyekezett ugyan az ősvallást megsemmisíteni, de sikertelenül. Konfucse vallásának u. i. lényege az, hogy nem vallás, mert hittana nincs, hanem egész tartalma csak erkölcsi okoskodásból áll, melynek célja tisztán földi és bár rejtve, de elég átlátszóan az, hogy a kínai nép nyugodjék belé nyomorúságába és irigységgel, elégedetlenséggel, vagy éppen lázadással ne zavarja a nagybirtokosok, a hivatalnokok, ú. n. mandarinok és a császár uralmát. Ezt az okoskodást a tanítók tanítással, hirdetéssel, szuggerálással és nem utolsó sorban bambusznáddal bele is erőszakolták a kínai nép fejébe és lelkébe, úgy hogy a célt nagyban és egészben elérték. De mivel a hitet és vallást az emberi lélekből csak egy másik hit és vallás képes kiszorítani, a kínai nép ősi hite és vallása Konfucse tanainak elfogadása után is épségben maradt.
A kínai nép, mint egyedüli, öröktől fogva való hatalmat, az eget tiszteli, amelyet ő Ten-nek, vagy Tien-nek nevez. E főhatalom mellett hiszi, hogy az elköltözött emberek lelkei továbbra is élnek a halál után, és ha a másvilágon valamely okból elégedetlenek, haza is látogatnak. Hogy a holtak megelégedjenek, haza ne járjanak és az élőket ne ijesztgessék, élő szeretteik haláluk alkalmával tiszteletükre halotti tort rendeznek és az ott felhordott ételekből és italokból visznek és raknak az eltemetettek sírjaira is.
Ha a kínaiak ősvallását ebben az egyszerű alakban megvizsgáljuk és a magyar népszokással összehasonlítjuk, azonnal látjuk, hogy ez a vallás a maga egészében és teljességében meg van a magyar nép szokásában, hitében és nyelvében. A magyar nép is ős Ten-nek, azaz Istennek nevezi imádásának legfőbb tárgyát: a magyar nép is hisz abban, hogy vannak kísértetek, akik haza járnak: a magyar nép is tart halotti tort kedvesei elhunyta alkalmával és eredetileg ő is rakott ételeket és italokat a sírokra, amely szokás, mint Ipolyi közli, Gömör megyében élt legtovább. Nyilvánvaló tehát, hogy a turáni, közelebbről a magyar ősvallásban benne volt a mongol elem ősvallása.
Most pedig vizsgáljuk meg, mi volt az árják vallása abban a korban, amikor Turánban a mongolokkal keveredtek és adtak-e át abból valamely elemet a turániaknak! Az árják vallása minden vonatkozásban fel van már derítve és teljes világosságban áll előttünk: így maga a görög mithológia tanítja, hogy mielőtt az istenek, azaz a hét bolygó születtek, Kronos és Uranos, vagyis az idő és az ég uralkodtak. Míg azonban az ég az érzékekre ható valóság, addig az idő már az okoskodás és bölcselkedés szüleménye: vagyis az időnek, mint az ég szülőjének gondolatát csak egy későbbi kor papjai találták ki.
Világos tehát, hogy abban a korban, amikor az árják Turánban a mongolokkal keveredtek, ők is csak az eget tisztelték és azt Urnak nevezték, amit a görög uranos, az egyiptomi oziris, az ind azuras, a német úr és a nemzetközi azur (= égszínkék) szavak bizonyítanak. Az „ur” szó tehát az árja nép ősvallásából került a turáni-, közelebbről a magyar nyelvbe, és ahogy összeolvadt a mongol és árja nép vére, úgy olvadt össze az ugyanazon fogalmat kifejező ur és isten szó Úristenné. Minthogy eszerint az „úr” és „úristen” szó ma is megvan a magyar nyelvben, kétségtelen, hogy a magyar ősvallás Turánban a fejlődés első fokán a fentebb vázolt mongol ősvallás volt, megtoldva benne az Isten neve az ugyanazt jelentő „ur” szóval.
Ez az egyszerű ősvallás még Turánban kibővült a Hold és a Kos csillagzat tiszteletével. A turáni u. i. pásztornép lévén, nagyon fontos volt ránézve, hogy éjjel is lásson és a nyájat az oroszlán-, tigris-, párduc- és farkastól meg tudja védeni. Ez okból jótevőjét látta a Holdvilágban és hálából arra is kiterjesztette vallásos tiszteletét. A pásztorélettel vele járt, hogy a nyájat néhány ember éjjel is őrizze, akiknek egyéb dolguk nem lévén, akaratlanul is azt nézték és vizsgálták, amit egyedül láttak: a csillagos eget. Vizsgálódás közben az égen különféle rajzokat, főleg állatképeket véltek felfedezni, amelyek között a Kos csillagzat állván foglalkozásukhoz legközelebb, azt szimbólummá tették és istenként tisztelték. A hely- és családnevekben is találunk ugyan bizonyítékokat a Kos és Hódvilág ilyen szerepének igazolására, de róluk hátrább lesz bővebben szó.
Ezt tehát egyelőre mellőzve, a Kos és Hódvilág imádását bizonyítja Firduzi a „Sahnamé”ban, mikor a következőket írja: A turániak szőnyegeikbe félholdat és kosfejet szőnek: díszmeneteiken elől kék zászlót (az ég szimbóluma) visznek, melyet a félhold ékesít és fejedelmük trónjának lábait is kosfejek díszítik. A Kos és Hódvilág imádását bizonyítja az a tény is, hogy mikor a turániak egy csoportja, a mai magyarság egyenes őse elhagyta Turánt és a régészet megállapítása szerint Kr. e. 8 ezer körül a Kaukázon át Szíriába költözött, birodalmát ott a Kos és Hódvilág országának (Kus és Havilah a bibliában), magát pedig kosinak nevezte.
Végül Kr. e. 5100 körül, mikor az árják egy csoportja Egyiptomban összeolvadt az ott talált kosiakkal, a kos fejet a karvaly madár nyakára illesztve, ezt az egyesített állatképet az új nép szimbólumává tette, a félholdat pedig a „tautó”-ból rövidített Tot isten testén fejül alkalmazta. Mindezek, alapján kétségtelen, hogy a magyar ősvallás Turánban a fejlődés második fokán az Ég, Hold és a Kos csillagzat imádásában és a meghaltak lelkeinek és emlékeinek tiszteletében állott.
A vallási szertartás ebben a korban még tisztán a halotti torra szorítkozott, melyben, mint az egyiptomi Tot isten neve mutatja, már jelen voltak a tudók, akkori nyelven tautók, vagy tótok, akik az evés és ivás közben a halott érdemeit ecsetelték, egyébként pedig, mint hátrább a kínai költészetben látni fogjuk, már akkor dalszerzéssel, mesemondással, jóslással és orvoslással is foglalkoztak. A bűvölés, bájolás, igézés, - egyszóval a hypnotizálás, továbbá a szellemidézés és elküldés, aminek nyoma a „küldött farkas” kifejezésben (úgy néz, mint a küldött farkas) és a bibliában (Sámuel I. 28.) fennmaradt: végül az ezekkel összefüggő szertartások, kuruzslások és hókusz-pókuszok, - amelyeket együtt és közös néven sámánizmusnak nevezünk, - kétségen kívül megvoltak az ősmagyaroknál is: de mint Tower Vilmos a hynotizmusról írott könyvében kimutatja, ezek a jelenségek nemcsak minden ősnép, de a bűvölés, bájolás és igézés az állatok életében is otthonosak: azért ezeket egy nép hitével, vagy vallásával azonosítani még a tételes vallások előtti korban sem lehet. A tételes vallások pedig egyenesen tiltják és üldözik őket, bár minden tilalom ellenére búján tenyésznek a legműveltebb népek társaságaiban is.
Az előszóban láttuk, hogy a magyar tudományos világ általános nézete szerint a magyar ősvallás tisztán samanizmusban nyilvánult. A sámánizmus fenti ismertetése után kétségtelen, hogy minden ilyen állítás, vagy feltevés képtelenség. De éppen ilyen képtelenség az is, mikor valaki a boszorkányt és különösen a boszorkánykínzást hozza kapcsolatba a magyar ősvallással. A turáni ősvallásban volt egy hiedelem, mely szerint, ha egy meghalt lelke hazalátogat, hozzátartozóit álmukban megnyomja, vagy megcirógatja, - akkori nyelven bisirgálja, vagy bizserkéli (e szónak egyik változata a közhasználatban levő bizsereg és a szentgáli tájszó: megcsiriböl). Az ilyen lelket azért bisirkának, vagy boszorkának, törökül basirkánnak nevezték. A boszorka akkori és eredeti fogalma azonban semmi rokonságban sincs azzal az árja fogalommal, amelyet később a keresztyén papok a boszorkány szóval jelöltek.
Az árják mithológiájában volt egy különös hatalommal felruházott gonosz női személy, amelyet ők a strix, striga, hexe és witch nevek alatt ismertek. Így már a rómaiak azt tartották a strixről, hogy csecsemők vérét szívja, viszont őket a saját emlőiből mérges tejjel szoptatja meg. A németeknél pedig ma is fennáll az a szokás, hogy népünnepélyeken szalmából boszorkányt készítenek, azt a földön húzzák, vonszolják és utoljára megégetik, - jelölve ezzel azt a szörnyű kínzást és kivégzést, melyben ők egykor a boszorkánynak tartott szerencsétlen öreg asszonyokat részesítették.
A hexével űzött eme népszokás megmagyarázható és megérthető abból a viszonyból, amelyben árja felfogás szerint a férfi és nő állnak egymással. Köppen und Wolf: „Religion der alten Germanen” c. értekezésében azt írja, hogy a germánok hite szerint a nőben bizonyos szentség és jövőbelátó képesség lakozik. De amit Köppen elfelejtett kimondani, - épp úgy lakozik benne a germánok hite szerint - gonoszság és megrontó képesség is. Az árja nem szemérmeteskedik, hanem nyíltan kifejezi, hogy a férfiban és nőben főérték a nemiség: azért az árja férfi feleségét nőmnek, a feleség urát férfimnak nevezi. Az árja férfi a nőt éveinek számával fordított arányban értékeli és az öregasszonyt háta mögött előszeretett hexének mondja.
A magyar ember ellenben a nőt éveinek számával egyenes arányban tiszteli és az öregasszonyt a „nénémasszony” címmel tünteti ki. A magyar nép gondolkodásában és jellemében semmi nyoma sincs a boszorkány iránt érzett árja gyűlöletnek: Kálmán király tehát a magyar nép gondolatát és hitét fejezte ki abban a korban szinte hihetetlen törvényével, mely szerint - de strigis, quae non sunt - boszorkányok nincsenek. A boszorkány fogalmát az árják csempészték bele a középkori keresztyénségbe és az utóbbi továbbította a magyar nép gondolatvilágába, amely azonban azt sohasem vette komolyan, hanem inkább tréfásan a szép, fiatal leányra alkalmazta.
Azért szinte elképzelhetetlen; hogy igazi magyar ember valaha egy öregasszonyt boszorkányságért elítélt-, vagy bántalmazott volna. Hogy Sz. István törvényt hozott a strigák ellen, ez nem jelenti azt, mintha a magyarok hittek volna akkor a boszorkányok létezésében, mert ezek törvények nem magyar fejben születtek, hanem általános nyugat európai keresztyén törvények voltak és alkalmazásuk is nem állami, hanem egyházi törvényszékekre volt bízva. Kálmán király törvénye viszont az elfojtott tűz egy utolsó felcsillanó szikrája volt, mely az ősmagyarok kultúrfölényére egy pillanatnyi világosságot árasztott.
Részlet „A magyar ősvallás és őstörténet elhallgatott összefüggései” című könyvből
Részlet a „A magyar ősvallás és őstörténet elhallgatott összefüggései” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
