- Blog -
UFO titkos akta - Földönkívüliek és nukleáris incidensek
UFO, Exopolitika
2018-01-04
„Mit gondolnak, mit akartak a földönkívüliek?” ezt válaszolták: „Azt hisszük, megpróbáltak minket szépen megkérni arra, hogy ne robbantsuk fel ezt a gyönyörű bolygót.” A földönkívüliek tettei a Föld összes nukleáris hatalmának ugyanazt az üzenetet próbálták átadni: „Kössetek békét, és ne haladjatok tovább a kölcsönös önmegsemmisítés útján – és ha próbálkoztok vele, megállítunk titeket."
Vallomások
-Richard Doty, a Légierő különleges nyomozóirodájának különleges ügynöke
-Robert Salas százados, az Egyesült Államok Légiereje
-George A. Filer III. őrnagy, a Légierő hírszerzési tisztje
-Robert Jacobs professzor, az Egyesült Államok Légierejének egykori hadnagya
-Dwynne Arneson alezredes, Ross Dedrickson, az Egyesült Államok Légierejének ezredese, az Egyesült Államok Légiereje
-Merle Shane McDow, az Egyesült Államok Haditengerészetének Atlanti Főparancsnoksága
Steven M. Greer, M.D. megjegyzései
Nem fér hozzá sok kétség, hogy a csillagközi látogatóink megpróbálták megfékezni a kölcsönösen biztosított nukleáris pusztulás felé haladó vad vágtánkat, mikor tömegesen érkezni kezdtek a II. világháború idején. Nem volt véletlen, hogy a Roswell légitámaszpont és az 509. bombázó század (amely abban az időben az egyetlen, atomfegyverekkel felszerelt század volt) úgy vonzotta az UFOkat, mint a méheket a méz. A katonai állomány ezernyi, nukleáris létesítményeknél állomásozó tagja látott földönkívüli járműveket világszerte; többségüket, de talán mindegyiküket megfenyegették, hogy ne beszéljenek ezekről az eseményekről, a leglátványosabb eseményeket súlyosabb figyelmeztetések követték... illetve néhány esetben azonnal áthelyezések. Ez az akta olyan katonai tanúk vallomásait tartalmazza, akik bátran álltak a nyilvánosság elé, hogy ez utóbbiakról beszéljenek. Ezek közé tartoznak a filmre vett UFO-k, amelyek interkontinentális ballisztikus rakéták tesztkilövését szakították félbe, átrepülő UFO-k, amelyek eredményeképp a silókban álltak le az atomrakéták, és egy olyan interkontinentális ballisztikus rakéta elfogása az UFO-k által, amelyet kifejezetten arra fejlesztettek, hogy a Holdon robbantsák fel. Az idegenek elfogták, mielőtt kijutott volna az atmoszférából.
A gondolat nyomán, miszerint black ops küldetések keretén belül nukleáris fegyvert akartak felrobbantani a Holdon, felvetődik a kérdés: mennyi káosz és ostobaság árán fog a fajunk végül kikeveredni ebből az alagútból? Most azon a ponton vagyunk, ahol a legtöbben ráébredtek, többé már nem halogathatjuk, hogy foglalkozzunk az energia és a környezet kérdéseivel. Béke nélkül a Földön nem lehet fejlődés. Sokan vannak, akik erre azt felelnék: „Ó, de hát soha nem lesz béke, mindig meg fogjuk próbálni megölni egymást.” Az az igazság, hogy a legtöbb ember nem vágyik arra, hogy másokat öldössön. Sajnálatos módon nem akaródzott láncra fűznünk azt a néhány veszett kutyát, akik rendszeresen és élvezettel támadják meg a nyájat.
Az USAP-okban találkoztam olyan szociopatákkal, akik arról képzelegnek, hogy ezeket a technológiákat majd arra használjuk fel, hogy kijussunk az űrbe, mint a „Star Warsban”, csőre töltött fegyverekkel. [ld. 4. rész: Kozmikus megtévesztés] De az olyan technológiákat, amelyek átlépnek a fényhatáron, nem lehet fegyverrendszerekhez úgy felhasználni, hogy túl is éljék a lövészek – maximum annyira, mint amennyire túl lehet élni egy „korlátozott” termonukleáris robbanást.
A titkos projektekben néhányan félreértelmezték a földönkívüliek bizonyos tetteit. Mikor például megpróbáltunk felrobbantani egy atomfegyvert a Holdon, az 1970-es évek végén/’80-as évek elején, hogy bemutassuk a szovjeteknek, milyen hatalommal is rendelkezik Amerika, megjelent egy földönkívüli jármű, elfogta a rakétát, és megsemmisítette. Nos, ezt tekinthetnénk bizonyítékul is arra, hogy ezek a földönkívüliek ellenségesek velünk szemben, mikor valójában megpróbálták megvédeni a Holdon található telephelyeiket [ld. Titkos akta: Földönkívüli Holdbázisok], és az űr, mint békés hely szentségét, ahol nincsenek tömegpusztító fegyverek.
Egy sor hasonló esemény történt, amelyek során az emberek félreértelmezték a földönkívüliek tetteit, és azokat támadó magatartás bizonyítékának tekintették, mikor valójában a felvilágosultság tanúbizonyságai voltak. Ezek a földönkívüli civilizációk egyszerűen csak megpróbálják meggátolni, hogy egy éretlen, ellenőrizetlen, militarizált civilizáció a Földet elhagyva kilépjen a bioszférából a világűrbe. A perspektívánktól függően ezt kétféleképp értelmezhetjük. Én egészen biztos vagyok abban, hogy a földönkívüliek szándéka békés. De ha egy ilyen eseményt ki szeretne valaki forgatni valaki más számára, aki hajlamos támogatni az űrfegyvereket, akkor ezt az eseményt úgy is meg lehetne említeni, hogy „látja, valós földönkívüli fenyegetéssel nézünk szembe. Fegyvereket kell fejlesztenünk az űrben, és keményen odacsapni nekik!”
Nem elméleti síkon beszélek a fent hozott példákkal kapcsolatban. Ezek a dolgok ténylegesen megtörténtek, és a földönkívüli járművek célponttá válásának, az űr felfegyverzésének igazolására lettek felhasználva. Tanúink vannak olyan ET-eseményekre, amelyek során tizenhat-tizennyolc interkontinentális ballisztikus rakétát teljesen, egyik pillanatról a másikra lekapcsoltak. Mikor megkérdeztem tőlük: „Mit gondolnak, mit akartak a földönkívüliek?” ezt válaszolták: „Azt hisszük, megpróbáltak minket szépen megkérni arra, hogy ne robbantsuk fel ezt a gyönyörű bolygót.” Nagyon sokan nem tudják, hogy Oroszországban is ehhez hasonló események történtek, pontosan ugyanebben az időszakban. A földönkívüliek tettei a Föld összes nukleáris hatalmának ugyanazt az üzenetet próbálták átadni: „Kössetek békét, és ne haladjatok tovább a kölcsönös önmegsemmisítés útján – és ha próbálkoztok vele, megállítunk titeket.”
Nem az volt a céljuk, hogy a szovjetek előnyt szerezzenek a kárunkra, pontosan ugyanezt csinálták a Szovjetunióban, pontosan ugyanebben az időszakban. De Reagan elnök katonai tanácsadói ezen eseményeket használták fel arra, hogy a Csillagháborús védelmi pajzs mellett érveljenek. A földönkívüli civilizációk nyilvánvalóan nem fogják hagyni, hogy ezek a fegyverek az űrbe kerüljenek. Mikor a titkos árnyékkormány műveletei során megpróbáltak kijutni az űrbe ARV-kkel és egyéb, rendkívül fejlett űrjárművekkel, le lettek kapcsolva. A Védelmi Hírszerző Ügynökség egy tanúja elmondta nekem, hogy egy sor kifinomult műholdas rendszer nem Oroszországot figyeli meg – hanem a világűrt. Arra használják ezeket, hogy földönkívüli járműveket derítsenek fel és kövessenek. Azt mondta, a földönkívüliek rendszeresen kapcsolták le ezeket a rendszereket önvédelemből.
Az elképzelés, hogy a földönkívüli civilizációk azért jönnek a Földre, hogy új rendet építsenek, merő képzelgés. Van néhány lecke, amit meg kell tanulnunk olyan népként, ami épp most botladozik a gyermekkor végén, és kezd elérkezni az érettség, a felnőttkor időszakába. A földönkívüli civilizációk már jó ideje megfigyelik a fejlődésünket – minden bizonnyal több száz, ha nem több ezer éve… vagy még sokkal régebb óta. Nem fogják engedélyezni egy romlott generáció számára a több milliárd éve fejlődő bioszféra elpusztítását, vagy egy világét, amelynek több száz-, több ezermillió évig itt kell maradnia, az értelmes élet és a felvilágosultság fejlődésének érdekében. Ilyen tekintetben a Föld egyfajta kozmikus karantén alatt áll. Tudható, hogy sem társadalmilag, sem spirituálisan nem vagyunk elég fejlettek ahhoz, hogy kilépjünk az űrbe ilyen fejlett technológiák birtokában – ezért vissza lettek vágva a szárnyaink… egyelőre. Annak kulcsa, hogy üdvözöljenek minket a kozmoszban, a béke.
* * *
Vallomás - Richard Doty
A Légierő különleges nyomozóirodájának különleges kémelhárító ügynöke volt. Több mint nyolc éven át kifejezetten az UFO/földönkívüli ügyekkel volt megbízva az Új-Mexikói Kirtland légitámaszponton, illetve a Nellis légitámaszponton (az úgynevezett 51. körzetben), illetve egyéb helyeken is.
A legfőbb aggodalmunk az volt: mit keresnek? Felderítő repüléseket végeznek egy invázió előtt? Leszállnak, és átveszik valamelyik létesítmény irányítását, amit a saját céljaikra használnak fel? Fogytán vannak az ásványi erőforrásaik? Mert nagyon sok dolog, ami a film [a Yankee Black program eligazító filmje] vége felé elhangzott, ahhoz kötődött, hogy sok ilyen járművet észleltek később urániumbányák és egyéb bányászati területek felett. Ezért azon töprengtünk, hogy mit is kereshetnek? Urániumot keresnek, amiből plutóniumot tudnak készíteni? Ezért az volt a feladatunk, hogy ezt kivizsgáljuk, és megállapítsuk, veszélyt jelentenek-e, és erről jelentést tenni a parancsnoki láncon.
[SG]: Az a tény, hogy kifejlesztettünk, leteszteltünk, majd felrobbantottunk két atombombát, minden bizonnyal felhívta ránk a földönkívüliek figyelmét. Roswellben volt a világ egyetlen atomrakétás százada abban az időben, és ott voltak az urániumbányák is. Dedrickson ezredes (a Felfedés Projekt egyik tanúja) azt mondta, minden egyes létesítményünket felderítették a földönkívüliek. Ez felmerült?
[RD]: Kikövetkeztették; aggodalmasak voltak. Az ezredes úgy fogalmazta meg, hogy nemrég dobtunk le két atombombát egy országra, és pár héttel korábban teszteltük az atomot Új-Mexikóban, és ezt valószínűleg megfigyelték az idegenek valahonnan; vagy felderítés révén, amit akkoriban végeztek, vagy valahogy máshogy jöttek rá. Ezért eljöttek ide, hogy megfigyeljenek minket, és megtudják, mi a helyzet. És lehet, hogy nem rendelkeztek ilyen fegyverrel, de lehet, hogy igen, és vagy a Föld miatt aggódtak valamilyen oknál fogva, és/vagy a fegyvereket akarták megszerezni. És ez gondot jelentett, mivel a nukleáris fegyvereket illető biztonság az Egyesült Államok légierejének első számú prioritása, mivel a Légierő egy rakás atomfegyverrel rendelkezett. Az OSI egyik elsődleges küldetése a kémelhárítási műveletek védelme volt az atomfegyverek fenyegetettségét illetően. A Kirtland légitámaszponton elég sok atomfegyver volt, míg Új-Mexikóban állomásozott annak idején az 509. bombázószázad, Roswellben – ez volt abban az időben az Egyesült Államok egyetlen nukleáris csapásmérő egysége.
A Pease légitámaszponton voltam 1984-ben. Ez a stratégiai légiparancsnokság bázisa volt New York északi részén, de már nincs ott. Volt egy nagyon furcsa esetük, amikor egy UFO elrepült az atomfegyverek tárolóegysége fölött, leszállt, majd utána észrevették, hogy az egyik fegyver darabokra van szedve. Senki nem volt a bunkerben, aki ezt megtehette volna. Azt gondolták, biztosan orosz művelet. Elmentem oda, és a művelet során ujjlenyomatokat találtunk. De nem hasonlítottak a mi ujjlenyomatainkra. Mikor először eligazítottak az UFO/földönkívüli kérdésben, láttam fényképeket olyan lényekről, akiknek két kezük volt egy karon, egy végtagon; úgy tűnt, hogy valami ilyesmi jutott be oda. Szóval voltak ujjlenyomataink, és ez volt az első olyan alkalom, amikor mi, egy kormányzati szerv, megszereztük egy földönkívüli ujjlenyomatait. Nagyon sok esetről számoltak be, amikor UFO-kat észleltek nukleáris fegyverekkel felszerelt létesítmények körül; ellenőrző létesítményeknél: az Elsworth légitámaszpontnál, a Malmstrom légitámaszpontnál, és a nukleáris fegyverekkel ellátott SAC bázisoknál.
* * *
Vallomás - Robert Salas százados
Az Egyesült Államok légiereje
1967 márciusában a Malmstrom légitámaszponton állomásoztam, Montanában, rakétatisztként, Minuteman rakéták mellett. Egy márciusi kora reggelen felhívott az első biztonsági őr fentről. Én egy szinttel lejjebb voltam, húsz méterrel a föld alatt, egy kapszulában, a nukleáris robbanófejjel ellátott Minuteman rakétákat monitoroztam és ellenőriztem. Az őr különös fényekről számolt be, amiket az égbolton látott repülni. Mondtam nekik, hogy szóljanak le, ha történik valami jelentősebb. Még egy hívás érkezett, ezúttal valamivel feszültebb volt az őr hanghordozása – egyértelműen rémült volt. Azt mondta, egy fényes, ragyogó vörös objektum lebeg a főkapu előtt. Ovális alakja volt. Minden őr odakint volt, kivont fegyverekkel. Felébresztettem a parancsnokomat, Fred Mywald ezredest, és tájékoztattam a hívásokról. Miközben beszéltünk, a fegyvereim elkezdtek lekapcsolni, egyik a másik után, a „no-go” állapotba kerültek át. Nem lehetett őket kilőni. Olyan hat vagy nyolc fegyvert vesztettünk el azon a reggelen, percekkel azt követően, hogy a főkapu előtt lebegő UFO-val kapcsolatos hívás beérkezett.
Ugyanezen a reggelen tájékoztattak minket arról, hogy egy ehhez nagyon hasonló incidens történt az Echo Flightnál. Mind a tíz fegyvert elvesztették, hasonló körülmények között, miután UFO-kat észleltek a kilövőállások fölött. Karbantartó egységek és biztonsági egységek voltak ott egész éjszaka, és UFO-tevékenységet jelentettek az állások fölött. Tanúk tudják alátámasztani ezt az elbeszélést. Dokumentációnk is van, amit FOIA-kérelmek révén szereztem be a Légierőtől, amely az Echo Flight incidenst körvonalazza, és a dokumentáció részeként utalnak az UFO-kra is. Telexeink vannak az incidensről, és az egyik telexben ez áll: „a tény, hogy tíz rakéta elvesztésére nem találtunk nyilvánvaló okot, teljes magabiztossággal tekinthető komoly aggodalom okának a központot illetően.”
Ez a SAC központjából jött. Így érkeztek – így kaptuk ezeket a telexeket. Megvan egy hasonló incidens teljes jelentése is, amely a Minot légitámaszponton történt, Észak-Dakotában, 1966 augusztusában. Nagyon hasonlított… itt is egy UFO-t észleltek a rakétasilók fölött, és itt is a Légierő nyomozott UFO-incidenssel kapcsolatban, közvetlenül egy héttel a találkozás után. [ld. 9. függelék a vonatkozó dokumentummal]
* * *
Vallomás - George A. Filer III.
Őrnagy a Légierő hírszerzési tisztje volt. Számos repülőgépen és tartályos szállítógépen volt navigátor, rendszeresen adott jelentéseket tábornokoknak és kongresszusi tagoknak a képességeinkről és az amerikai haderőt fenyegető veszélyekről.
A Légierő 21-eseinek hírszerzési aligazgatójaként dolgoztam, mi ellenőriztük az elnököket és mindenféle VIP-eket a Mississippi-folyótól Indiába szállító katonai repülőgépek felét. Volt vagy háromszáz repülőnk, és a legkülönbözőbb bevetésekre vittük őket – szinte mindennel foglalkoztunk, ami a katonai szállítás halmazába tartozik. 1978. január 18-ának reggelén beautóztam a McGuire légitámaszpont főkapuján, és észrevettem, hogy vörös lámpák égnek a kifutón, ami azt jelzi, hogy valami szokatlan történik épp. Mikor odaértem a 21-esek harcálláspontjához, annak a vezetője fogadott, aki azt mondta, elég izgalmas estéjük volt. UFO-k repültek a McGuire fölött egész éjszaka, és úgy tűnik, az egyik leszállt, vagy feltehetően lezuhant Fort Dixnél. Egy katonai rendész belefutott az idegenbe, és lelőtte. Egy kicsit zavart voltam, és megkérdeztem, hogy belehalt-e az idegen. „Nem olyan értelemben idegen. Nem külföldi, hanem egy idegen a világűrből!”
Úgy tűnt, lelőttek egy UFO-t Fort Dixnél. A földönkívüli – egy szürke lény, méretre mint egy embergyerek – elmenekült, miután megsérült, az acélkerítés felé tartott, ami Fort Dix és a McGuire között van. Az ET vagy átmászott a kerítésen, vagy alatta ment át, bejutott a McGuire-be, ahol lelőtték a kifutó végén, és meghalt. A Wright-Pattersonról ide tartott egy C-141, hogy begyűjtse a tetemet. A rendészek őrizték a holttestet. A harcállás vezetője azt mondta, szeretné, ha jelentést tennék Tom Sadler tábornoknak arról, hogy elfogtunk egy idegent. Felhívtam a 38. katonai légi szállító század harcálláspontját, hogy megerősítsem a történetet. Azt mondták, igen, épp ugyanezt a tájékoztatást kapták; azt mondták, ez valóban megtörtént – egy idegen életformát találtak a bázison.
Aznap délelőtt azt az értesítést kaptam, hogy lemondták a jelentést. Ezt továbbítottam Sadler tábornok irodájának, és feltűnt, hogy valami történik odaát, a biztonsági rendészek voltak jelen, elég zilált állapotban. Mivel Sadler tábornok vesszőparipája volt, hogy mindenki makulátlanul nézzen ki, elég meglepő volt ezeket a fickókat így látni, nyilvánvalóan rájuk fért egy borotválás, mind terepruhában voltak, ebből tudtam tehát, hogy ennek is köze lehet a sztorihoz, amit hallottam. Ezután átmentem a fotólaborba – ide szinte minden nap bementem. A jelentések mindig négy képernyőn zajlottak, amiket jól meg kellett tölteni csinos fényképekkel. A laborban jelezték, hogy valami rendkívüliről vannak képeik, és azt mondtam, nos, akkor hadd lássam őket. Az őrmester átadta őket számomra, mikor a főtörzs közölte, „Ő nem láthatja azokat,” szóval annyit tudtam csak, hogy voltak fényképeik, amiket nem láthatok.
A tábornok jelentéstevőjeként soha eddig nem akadályoztak meg abban, hogy bármilyen képet megnézzek. Nagyon komoly műveletünk volt. A bázison nukleáris eszközök is telepítve voltak – atomfegyvereket szállítottak Európába és onnan vissza – beszéltem az egyik rendésszel, aki azt állította, odakint volt. Utalt rá, hogy lényegében egy kis testet látott, ami lehetett akár egy gyereké is, de úgy tűnt, az átlagosnál nagyobb volt a feje. Azt hallottam, a rádióikat figyelték, miközben az egész üldözés zajlott; és hogy az idegent Fort Dixnél lőtték meg. Valami oknál fogva úgy döntött, a McGuire légitámaszpont felé menekül – és mind az állami rendőrség, mind a katonai rendészek üldözésbe vették a földönkívülit, ami egy UFO-nak látszó valamiből mászott ki. Az én tudomásom szerint egy korong alakú hajóról van szó.
Aznap este kifejezetten sokáig voltak UFO-k a területen. Látni lehetett őket a radaron, a torony operátora is látta őket. A körzetben néhány egyéb légi jármű is észlelte őket. Hat-nyolc személy őrizte a testet; aztán ott volt még a katonai rendészek parancsnoka, és néhányan közülünk, a harcállásból, akik tudtunk az eseményről. Felteszem, Sadler tábornoknak is tettek róla jelentést. Az állomány fontosabb, azidőtájt a bázison tartózkodó tagjai, akik kapcsolatba kerültek ezzel az eseménnyel, hamar át lettek helyezve – alezredestől lefelé – azt jelezve, hogy ha tudsz valamiről, akkor inkább szétválasztanak másoktól, nehogy beszélni tudjatok róla. Ezt hetek leforgása alatt megtették. A biztonsági rendész azt mondta, néhány napon belül áthelyezték – ami azt illeti, a WrigthPattersonra vitték egy-két napon belül, néhányan kikérdezték, majd lényegében közölték, senkinek egy szót se szóljon.
* * *
Vallomás - Robert Jacobs
Az Egyesült Államok légierejének egykori főhadnagya, egy amerikai egyetem nagy tiszteletben álló tanára.
Az 1960-as években a kaliforniai Vandenberg légitámaszponton feleltem tisztként az 1369-es fényképész repülőszázad optikai műszerezéséért. Az én feladatom volt az összes kilőtt rakéta fényképes adatgyűjtésének felügyelete, és a ballisztikus rakétatesztek filmre rögzítése. 1964-ben ballisztikus rakétákat teszteltünk, amik feladata nukleáris töltetek célba juttatása volt. Nem valódi atomfegyvereket lőttünk ki, hanem utánzatokat. Pontosan ugyanaz volt a méretük, az alakjuk, méretük és tömegük, mint egy atomtölteté. Azokban a napokban ICBM volt a nevük – Inter County Ballistic Missiles országon belüli ballisztikus rakéták – mert a legtöbb kilövésnél felrobbant. A feladatunk az volt, hogy jó képszekvenciákat készítsünk a mérnököknek, hogy láthassák, mi a gond az égőfejjel, ami repülés közben csődöt mond.
Amiért sikeresen létrehoztam azt a fotóállomást, amellyel követni lehet a teszteket, megkaptam a Légierő vezérelt rakéta kitűntetését. Én voltam a Légierő első olyan fotósa, aki megkapta a rakétás kitűntetést, ami akkoriban egy hőn áhított dolog volt. Az esemény a legelső olyan kilövés során történt, amit rögzítettünk. Épp visszaszámoltak, „hajtómű… begyújtva… felszállás”, tehát tudtuk, hogy a rakéta már úton van. Dél-délnyugat irányába néztünk, és láttuk, hogy a rakéta kibukkan a ködből. Egyszerűen gyönyörű volt, elkiáltottam magam, „Ott van!” A fiúk az M45-ös nyomkövető-állványra szerelt 180 inches lencsével filmezték a rakétát, majd a BU teleszkóp is arra lódult, befogta, és mi követni kezdtük. Világosan láttuk, hogy a meghajtott hordozórakéták mindhárom fokozata kiég, majd lehullik. Szabad szemmel persze nem láttunk többet egy füstcsíknál, ami a légtér határa felé tartott, ahogy a célpontja, egy Csendes-óceáni sziget felé fordult.
Visszaküldtük a felvételt a bázisnak. Egy-két nappal később behívtak Mansmann őrnagy irodájába az Első Stratégiai Légi Hadosztály parancsnokságára. Odabent fel volt állítva egy vászon, és egy 16 milis filmvetítő. Ott volt egy kanapé, és Mansmann őrnagy megkért, hogy üljek le. Ott volt még két szürke öltönyös férfi civil ruhában, ami kifejezetten szokatlan volt. Mansmann őrnagy bekapcsolta a vetítőt. A vásznat néztem, és ott volt a kilövés. Elég izgalmas volt. A teleszkóp hossza révén az egész Atlas rakétát láthattuk, mikor belépett a képbe. Láttuk, ahogy az első fokozat kiég. Majd a második. Majd a harmadik. Láttuk, ahogy az atomrakéta-másolat repül – majd valami más is bekerült a képbe. Berepült, és egy fénysugarat lőtt a töltetre. Vegyük figyelembe, hogy ezek a holmik óránként néhány ezer kilométeres sebességgel repülnek.
Szóval ez az izé… ez az UFO egy fénysugarat lő a töltetre, eltalálja, majd a másik oldalra repül, és kilő még egy fénysugarat, majd újra elmozdul, újabb fénysugár, majd leereszkedik, még egy lövést elsüt, majd kirepül ugyanarra, amerről jött. És a rakéta kibukfencezik a pályájáról. A rakéta úgy száz kilométert tett meg egyenesen felfelé, úgy tizenhat-húszezer kilométeres óránkénti sebességgel, majd megjelenik ez az UFO, odarepül hozzá, körberepüli, majd elrepül. Én ezt láttam! Nem érdekel, hogy ki mit mond erről az egészről. Láttam egy felvételen! Ott voltam! Mikor felkapcsolták a fényeket, Mansmann őrnagy nézett rám, és azt mondta, „Fiúk, maguk szórakoztak odafent valamivel?” Én pedig válaszoltam: „Nem, uram.” Majd újra ő: „Mi volt az?” Majd válaszoltam: „Nekem úgy tűnik, egy UFO-val van dolgunk.”
Na most ez a dolog, amit láttunk, ez a berepülő objektum – ez egy körszerű valami volt, olyan alakja volt, mint két összefordított csészealjnak, a tetején egy pingpong-labdával. A fénypászma a pingpong-labdából indult. Ezt láttam a felvételen. Némi vitát követően Mansmann őrnagy azt mondta, hogy erről soha többé nem beszélhetek. Ami engem illet, ez meg se történt. Majd azt mondta: „Nem kell hangsúlyoznom, milyen következményekkel jár a biztonsági előírások megszegése, igaz?” Mondom: „Nem, uram.” Majd azt mondta: „Rendben. Ez nem történt meg.” Mikor az ajtó felé indultam, hozzátette: „Várjon egy percet.” Azt mondta: „Évek múlva, ha valaha valaki kikényszeríti magából, hogy beszéljen erről, mondja azt, hogy lézeres csapás volt, lézeres nyomkövető lövések.”
1964-ben még nem voltak lézeres nyomkövető fegyvereink. Még csak lézeres nyomkövetőink sem voltak. A lézerek 1964-ben még nagyon gyerekcipőben mozogtak. Laboratóriumi játékszerek voltak még csak. Ezért azt mondtam: „Igen, uram”, és kiléptem, és ez volt az utolsó alkalom tizennyolc éven át, hogy ezt szóba hoztam. Sokkal később tudtam meg, hogy mikor távoztam Mansmann őrnagy irodájából, a civil ruhás fickók (nem CIA-sok voltak) letekercselték a filmnek azt a részét, amelyen az UFO is szerepelt, fogtak egy ollót, és levágták. Ezt egy másik tekercsre tették át, és eltették a táskájukba. Mansmann őrnagynak visszaadták a film fennmaradó részét, és elmentek. Tizennyolc éven át voltam az Egyesült Államok Légiereje indította titkolózás része. Még mindig vannak olyan dolgok, amiket a szolgálat során megtettem, és nem beszélek róluk, mivel szigorúan titkosak, és bajba keverednék, ha szóba hoznám őket. De tizennyolc év után felmerült bennem, hogy erről az egy incidensről beszélhetnék, mivel senki soha nem mondta, hogy szigorúan titkos volna. Mansmann őrnagy azt mondta: „Azt kell mondania, ez soha meg sem történt.” Nos, ez nem minősül szigorúan titkos osztályozásnak, igaz-e? Ezért éreztem úgy, hogy szabadon beszélhetek róla.
Nem másodkézből származó történet. Velem személyesen történt. Miután megjelent egy cikk az esetről, akkor indult el az igazi szarvihar. Elkezdtek zaklatni a munkahelyemen. Furcsa telefonhívásokat kezdtem kapni napközben. Esténként a saját házamban kezdődtek a hívások, egész éjszaka tartottak. Felhívtak különböző emberek, és ezt üvöltötték: „Neked véged van, faszfej!” Egyik éjszaka valaki felrobbantotta a postaládámat – egy nagy halom tűzijáték-rakétát helyezett el benne. A postaláda kiégett. Ugyanazon az éjszakán megcsörrent hajnali egykor a telefon. Felvettem, és valaki beleszólt: „Éjszakai tűzijáték a postaládádban, micsoda gyönyörű látvány, ugye, te faszfej?” Ilyesmi zajlik kisebb-nagyobb rendszerességgel egészen 1992 óta.
Amióta a History Channelen lement az a cucc, azóta újra elkezdtem hívásokat kapni. Elég nyugtalanító. Megalázó levelek és telefonhívások áldozata voltam olyan szkeptikusoktól, mint James O’Berg a NASA-tól, és Philip J. Klass, aki az Egyesült Államok kormányának fizetett informátora, fáradhatatlanul próbált hiteltelenné tenni. Megtanultam rá se hederíteni. Egyszerűen már nem is érdekel. Mit fognak tenni velem… megölnek? Vagy hiteltelenné tesznek? Többet tesznek majd, mint amennyit eddig Philip Klass tett azért, hogy bolondot csináljon belőlem? Ennyit tudnak csak tenni.
A Légierő álláspontja szerint nem történt ilyen incidens, és nem készült róla felvétel. Ami azt illeti, mindent tagadtak, kezdve azzal, hogy Vandenburgban voltam, odáig, hogy egyáltalán tagja voltam a Légierőnek. Én állítottam fel valamiféle követőállomást Kalifornia partjain? Nem, Kaliforniában nem volt követőállomás… ami jókora marhaság! A követőállomás pontosan ugyanott van, ahol elhelyeztük. És minden egyes alkalommal használták is, amikor Kaliforniában leszállt az űrsikló – ez az a hely, ahonnan először látni lehet. És még mindig onnan fényképezik a Vandenburgból fellőtt rakétákat, arról a követőállomásról.
Úgy hiszem, ez a bohókás burok az UFO-k körül egy összehangolt szándék része, amely során fékezni akarják a dolog komolyabb tanulmányozását. Bármikor próbálja valaki komolyabban tanulmányozni ezt a kérdést, azt kigúnyolják. Teljes munkaidős tanár vagyok egy viszonylag nagy egyetemen. És biztos vagyok benne, hogy a munkatársaim huhognak a hátam mögött, mikor meghallják, hogy érdekel az azonosítatlan repülő objektumok tanulmányozása. A történetemet megerősítendő, Lee Graham megkereste ifj. Florence J. Mansmannt, azt az őrnagyot, aki arra utasított, hogy zipzárazzam be erről a számat. Ph.D. fokozata volt Stanfordból, és a kaliforniai Fresnóban farmerkedett. És visszaírt Lee-nek, azt állítva, hogy minden, amit Bob állít a történetében, teljesen igaz.
Az egész művelet szempontjából számomra nagyon egyszerű módon ez a legfontosabb: az emberiség történetének legnagyobb eseménye az a felfedezés, hogy nem vagyunk egyedül, hogy léteznek az univerzumban egyéb élőlények is – intelligens élőlények – és hogy nem vagyunk itt egyedül. Ez egy óriási, hatalmas felfedezés. Ez minden idők legnagyobb felfedezése, nemde? Megtudni, hogy nem vagyunk egyedül? Ezért gondolom úgy, hogy fontos beszélni ezekről a dolgokról. Úgy gondolom, hogy izgalmas. És úgy gondolom, fontos számunkra, mint emberek, hogy felnőjünk, és felismerjük, hogy végtére is nem mi vagyunk az állatvilág koronája… hogy van valami odakint, ami nagyobb, izgalmasabb, mint mi. És hogy talán, talán próbálnak nekünk valamit elmondani. Mivel amit aznap láttam, az az volt, hogy egy UFO lelőtt egy atomrakéta-utánzatot. Én milyen üzenetet tudnék ebből dekódolni? Hogy ne bohóckodjunk atomtöltetekkel.
[Számos olyan katonatiszttel készítettem interjút, akik ugyanerre a következtetésre jutottak, miután földönkívüli járművek jelentek meg a nukleáris létesítmények környékén. Talán mások eljutottak a csillagközi utazás szintjére az evolúciójuk során, és tudták, milyen veszélyesek ezek a fegyverek, és megértették, hogy a használatuk elpusztítaná a civilizációnkat. És egészen biztosan nem szeretnék, ha ilyen fegyverekkel indulnánk el a világűrbe. – SG]
* * *
Vallomás - Dwynne Arneson alezredes
26 évet töltött el az USAF-nál (U. S. Air Force, Légierő). A szigorúan titkos fölötti SCI-TK minősítéssel rendelkezett (Special Compartmented Tango Kilo/különleges széttagolt tango kilo). Számítógépes rendszerelemzőként dolgozott a Boeingnél, és a WrightPatterson légitámaszpont logisztikai igazgatója volt.
26 évet töltöttem el az Egyesült Államok légierejénél kommunikációs-elektronikai tisztként, 1986-ban mentem nyugdíjba. Világszerte voltak bevetéseim, többek közt Vietnámban, Európában – nevezzen meg egy országot, jó eséllyel jártam ott is. Szigorúan titkos, SCI-TK engedéllyel rendelkeztem. Ennek a jelentése: különleges széttagolt tango kilo információ, ami a szigorúan titkos felett áll. Miután ezredesként nyugdíjba vonultam 1986-ban, átjöttem a Boeinghez számítógépes rendszerelemzőnek, és 1987 óta ebben a munkakörben dolgoztam a Boeingnél. 1986-ban a Wright-Patterson légitámaszpont logisztikai igazgatójaként vonultam nyugdíjba. 1962-ben én voltam a németországi Ramstein légitámaszpont kripto-tisztje. Ebben a hivatalomban volt érkezésem látni egy titkosított üzenetet, amely az én kommunikációs központomon jött át, és amelyben ez állt: „Egy UFO zuhant le Norvégiában, a Spitzbergáknál, és egy tudósokból álló csapat érkezik a kivizsgálására.” Nem emlékszem, honnan érkezett az üzenet, de emlékszem erre a részére. Majd 1967-ben, mikor a montanai Malmstrom légitámaszpont huszadik légi hadosztályának kommunikációs központját vezető, szigorúan titkos irányító tiszt voltam, én küldtem át a nukleáris kilövések hitelesítéseit a SAC rakétás egységeknek, tehát itt is rendkívül erős top-secret háttérrel rendelkeztem.
Egyik nap ismét egy UFO-s üzenet haladt át a kommunikációs központomon. Ebben ez állt: „Egy UFO-t észleltek rakétasilók közelében.” Az volt benne, hogy a műszakba induló és a műszakot befejező egység is látta az UFO-t, ami ott lebegett a silók fölött. Egy fémes, kör alakú objektum volt, és annyit vettem ki belőle, hogy a rakéták mind le lettek kapcsolva. A „kikapcsolást” úgy értem, hogy mindegyik meghalt. És valami kikapcsolta azokat a rakétákat, tehát nem lehetett őket kilövésre kész állapotba állítani. Évekkel később, amikor a Boeingnél dolgoztam, hallottam egy Bob Kaminisky nevű fickóról. Nyugdíjba ment a Boeingtől, és azt mondta, ő volt a Boeing mérnöke, akit megbíztak azzal, hogy menjen át, és nézzen rá a rakétákra. Azt mondta: „Teljesen egészségesnek nyilvánítottam őket,” ami azt jelenti, hogy nem maguktól mentek tönkre.
Egy másik incidens abban az időben történt, mikor Maine-ben irányítottam egy radaros századot a Caswell légitámaszponton. Közvetlenül a Loring légitámaszpont szomszédságában voltunk, ahonnan a B-52-ket és a KC tankereket meg ilyesmiket indítanak el. Egy rakat biztonságis barátom volt a Loringon, akik a nukleáris fegyvereket tároló egységek felett lebegő UFO-król számoltak be.
[Ez megerősíti Joe Wojtecki alezredes vallomását. A Loring légitámaszponton lezajló, jelentős eseménnyel kapcsolatos vallomást ld. Disclosure: Military and Government Witnesses Reveal the Greatest Secrets in Modern History című könyvemben. – SG]
Végezetül, mikor a Wright-Patterson logisztikai igazgatói posztjával bíztak meg. Mi voltunk az Egyesült Államok egyetlen olyan radaros százada, akik a kanadai NORAD-divízió műveleti irányítása alá tartoztunk. Egy sor technikus, akik nekem dolgoztak, történeteket meséltek a radarképernyőiken lenyűgöző sebességgel átrepülő objektumokról. Semmink sem volt, ami ilyen gyorsan haladt volna.
A megbízatás idején Oklahoma Cityben voltak a feleségem és a gyerekek, hogy a lányom befejezhesse a középiskola utolsó évét. Egy idősebb özvegytől béreltem szobát, Chris Weedontól, akinek Daytontól nem messze volt egy öt hektáros majorsága. A férje, aki tizenkét évvel korábban hunyt el, Spencer Weedon ezredes volt, a Wright-Patterson egyik UFO-kkal foglalkozó, vezető nyomozója. Abból, amit az ezredesről hallottam, zseniális elméjű fickó volt, fotografikus memóriával. Az egyetlen olyan fickó, akivel találkoztam, és sikerült nagyon megkedvelnem, ahogy neki is engem, Dr. Adolph Raum 83 éves volt, eredetileg Svájcból származott, jelen volt az első amerikai Abomba tesztjénél, és személyesen ismerte Dr. Robert Oppenheimert.
Egyik este, vacsora és néhány martini után tréfálkozva megkérdeztem Adolphot: „Mit tud azokról a kicsi szürke emberekről, akiket állítólag itt tartanak jégen, a Wright-Pattersonon?” Bár szigorúan titkos jóváhagyással rendelkeztem, a Wright-Patterson bizonyos területeire nem volt belépésem, és lehetséges, hogy ott testeket tároltak… Isten a tudója, miket tárolhattak ott. Világosan emlékszem rá, hogy hamuszürkére váltott az arca, a hangja nagyon komoly lett, és azt mondta: „Arne, csak annyit mondhatok, hogy azok nem meteorológiai léggömbök voltak, és erről nem fogunk többé beszélni. Értette?” És nem beszéltünk erről többé. [ld. 10. függelék a vonatkozó dokumentummal]
* * *
Vallomás Ross Dedrickson ezredes
Légierő
Az AEC (Atomic Energy Commission, Atomenergia Bizottság) elnöke és a Védelmi Minisztérium közti katonai összekötő bizottság törzstisztje voltam. Nem csak a Szárazföldi-, és Légierőt, valamint a Haditengerészetet ismertem így meg, de civil ügynökségeket, a CIA-t, a Nemzetbiztonsági Ügynökséget is, és egyéb kapcsolatokat is kialakítottam. Ezen időszak során az egyik feladatom egy biztonsági csapat kísérete volt, akik meglátogatták az összes nukleáris létesítményt, hogy ellenőrizzék a fegyverek biztosítását. Beszámolók érkeztek a tároló létesítmények felett, bizonyos esetben pedig a gyártással foglalkozó létesítmények felett észlelt UFO-król. És ez folyamatosan megesett… A nukleáris létesítmények fölötti átrepülést nagyon komolyan vették. [ld. 11. függelék a vonatkozó dokumentummal]
Ami azt illeti, olyan komolyan vették őket, hogy a megfigyelők gyakran szándékosan nem is jelentették őket, mert annyi bürokráciával és protokollal jártak. A legtöbb olyan esetben, mikor az UFO-kat radaron azonosították, gyorsfelszállási parancsot adtak az objektumok elfogására. A kormányunk részéről ez kifejezetten agresszív reakció volt. A Capitol fölötti híres átrepülés 1952 júliusában történt. Az incidens során kilenc kivilágított, diszkosz-szerű hajót láttam. Az eseményt követően áthelyeztek Felt tengernagy alá, az Egyesített Parancsnokságba, én lettem a nukleáris fegyverekkel zajló műveletek tervezésével foglalkozó helyettes harcálláspontot irányító tiszt. Kapcsolatot tartottam a NORAD-dal, a SAC-bevetésekkel, és a nukleáris fegyverek használatát érintő műveleti tervekkel foglalkoztam. Emellett két olyan incidensről szereztem tudomást, amelyek UFO-kkal és nukleáris fegyverekkel voltak kapcsolatosak.
Az első akkor történt, mikor egy atomfegyvert a Csendes-óceán felett robbantottunk fel – ez, azt hiszem, 1961-ben volt. Az ET-k részéről azért váltott ki nem kis riadalmat, mert a Csendes-óceáni medencében órákra állította le a kommunikációt, és ez idő alatt semmilyen rádióadásra nem volt lehetőség. A földönkívülieket nagyon aggasztotta ez a robbanás, mert befolyásolta az ionoszféránkat. Az ET-űrhajók tulajdonképpen működésképtelenek voltak a mágneses mező szennyeződésétől.
A második incidens vagy az 1970-es évek legvégén, vagy az 1980-as évek legelején zajlott le, mikor megpróbáltunk atomfegyvert elhelyezni a Holdon, és felrobbantani a tudományos mérések érdekében – ez elfogadhatatlan volt a földönkívüliek számára. Az ET-k megsemmisítették a fegyvert, miközben az a Hold felé tartott. A földönkívüliek számára elfogadhatatlan volt az elképzelés, hogy a Föld bármelyik kormánya atomfegyvert robbantson fel a világűrben, és ezt újra és újra demonstrálták azzal, hogy elpusztítottak minden atomfegyvert, amit az űrbe lőttünk ki.
* * *
Vallomás - Merle Shane McDow
Az Egyesült Államok Haditengerészete Atlanti Főparancsnoksága. McDow 1978-ban csatlakozott a tengerészethez, és szigorúan titkos, különleges széttagolt hírszerzési (SCI) jóváhagyással rendelkezett, zebracsíkos jelvénnyel.
Az Egyesült Államok Haditengerészetébe 1978-ban léptem be, és a USS America-ra tettek. Szereztem pár sérülést a fedélzeten a feladataim végrehajtása során. Ekkor a CINC-ANT flottához kerültem, Virginiába, Norfolkba, az Atlanti Főparancsnokság támogató létesítményéhez, ahol az AOSF-hez helyeztek, a 22. hadosztályhoz. Akkoriban egy tizenegy főből álló csoport voltunk, a feladatunk Trane tengernagy jelentéseinek elkészítése volt, aki az Atlanti Főparancsnokság főparancsnoka volt. A világszerte aktuálisan zajló katonai műveletekről jelentettünk neki, arról, mit csináltak aznap a szovjetek, mit csináltak előző este, stb. A keleti partvidéken mindenki neki tartozott felelősséggel. Hat hónapos várakozás után kaptam meg a szigorúan titkos, különleges széttagolt hírszerzési (SCI) jóváhagyásomat, zebracsíkos azonosítóval, amely révén bármikor bármelyik létesítményhez korlátlanul hozzáférhettem, az azonosítóhoz kifejezetten hozzárendelt irányító központot beleértve.
Az én állomásom a mezzaninon volt, vagy a harmadfedélzeten, ahogy mi neveztük, az irányító központ fölött. Az én feladatom volt biztosítani, hogy az irányító központba beérkező, illetve az onnan kimenő audio- és videoinformáció rögzítve és alaposan iktatva legyen, amennyiben a későbbiekben referenciaként szükség lenne rá. Minden egyes kép- és hanganyagot rögzítettem – akkor is, mikor Zebra Állapotot hirdettek. A Zebra Állapot a Haditengerészet legmagasabb fokozatú riasztása – vagyis abban az időben az volt – és általában akkor kerül alkalmazásra, ha globális nukleáris veszéllyel kell foglalkozni, különös tekintettel a szovjetekre. A szovjet Bearcatek rendszeresen járőröztek a keleti partvidéken, figyelemmel követték, amit csinálunk. Akkor volt Zebra Állapot, ha szükség volt repülők indítására, amelyek kikísérik a Bearcateket a térségből, ha azok kicsit túl közel merészkedtek a saját légterünkhöz, vagy ha gyanúsan viselkedő hajóik voltak a térségben.
Gyakorlatokat is tartottunk, amelyek során elővették az atomháborús forgatókönyveket. Az őrtiszt és a junior őrtiszt, a JOD, rendelkezett kulcsokkal a széfhez, és elővették ezeket a, MAD – Mutual Assured Destruction, kölcsönösen biztosított megsemmisítés – könyveknek nevezett könyveket, azokban voltak a kódok, amelyeket szükség esetén továbbítani lehet a tengeralattjáróknak, hogy atomcsapást indítsanak. Nem tartózkodhattak sokan az irányító központban ilyen esetekben, mert ténylegesen alkalmazták a kódokat. A Zebra Hozzáférés… anélkül az embernek nincs jóváhagyása a létesítmények megközelítésére a gyakorlat során, és a Zebra Gyakorlat specifikusan az irányító központ és a tengeren tartózkodó hajók és/vagy a tengeralattjárók közt váltott, szigorúan titkos információ legmagasabb szintjét érintette – mindezt szükséges tudni azt az UFO-incidenst illetően, amelyre 1981 májusában került sor.
A nap viszonylag rutinszerűen indult, mikor is letompították a fényeket (ezt az irányító központban először a Zebra Állapot kihirdetése során tették meg). Az ilyen gyakorlatok esetén legtöbbször azt mondták: „Ez egy gyakorlat… ez egy gyakorlat. Zebra Állapot kihirdetése.” De ezúttal letompították a fényeket, és senki nem mondta, hogy „ez egy gyakorlat:” És az őrtiszt és a junior őrtiszt egymásra néztek, és az asszisztenseiknek jeleztek, hogy ellenőrizzék, gyakorlat zajlik-e, miközben ez az egész esemény lezajlott. A korai riasztórendszer – azt hiszem, annak idején egy Grönlandon vagy Új-Skócián levő légitámaszpontból érkezett – azt mondta,egy a légterünkbe belépő azonosítatlan repülő objektummal történt kapcsolatfelvétel. Azt mondták, nem gyakorlatról van szó, szóval az eseményt a legnagyobb sietséggel kezelték, és mindenki úgy kezdett rohanni körbe-körbe, mint az őrült, miután ráeszméltek, hogy szó sincs gyakorlatról.
Egészen más lett a levegő. Mikor Zebra Állapot van, akár gyakorlat zajlik, akár nem, az emberek, akik nem rendelkeznek Zebra jelvénnyel, kötelesek elhagyni az irányítást. Az épületen belül, és azon kívül is vannak tengerészgyalogosok, akiknek parancsuk van arra, hogy az illetéktelen személyeket azonnal lőjék le, aki ilyen történések idején az irányító központban marad. Ez nemzetbiztonsági szempontból volt lényeges.
Emlékszem egy olyan esetre, mikor Zebra Állapotot hirdettek, és bejött egy tengerészgyalogos, aki tudni akarta, mi történik – hogy gyakorlat zajlik-e, vagy sem, mert parancsuk van arra, hogy lelőjenek bárkit. Szóltam a junior OOD-nek (fedélzeti tiszt), hogy „hé, mondaniuk kéne valamit ennek a fickónak, mert fel van készülve rá, hogy lőnie kell.” Emlékszem, hogy szerettem volna eltűnni onnan a francba, mert bejött, és azt mondta: „Egy-két percük van. Ha nem tudok meg valamit…” Kész volt bejönni és lelőni bárkit, és megsemmisíteni a bizonyítékokat.
De ez az eset nem gyakorlat volt. Az őrtiszt odahívatta Trane tengernagyot az irányító központba, mivel ez egy kicsit meghaladta az ő illetékességi körét, és szükség volt Trane tengernagy felügyeletére is. Trane tengernagy perceken belül berobogott az irányító központban levő megfigyelőfülkéjébe, amely közvetlenül a mezzanin alatt volt. Legelőször is azt akarta tudni, hány kapcsolatfelvétel történt, hol voltak, milyen irányba haladnak, és a szovjetek is reagálnak-e. Tudtuk, hogy nem a szovjetek hatoltak be a légterünkbe. Ezt már a kezdeteknél leellenőriztük. Trane tengernagy jóváhagyta két repülőgép felszállását, hogy megnézzék, mi volt ez a dolog. Ekkor kezdődött meg a kergetőzés fel-alá a keleti partvidéken.
Repülőket indítottunk egészen Grönland közeléből az Oceania NAS-ig (Naval Air Station, haditengerészeti légiállomás). Közel egy órán át láttuk ezt az objektumot a radaron. Hallani lehetett a pilóták élő rádióadásait, amelyek átfutottak az irányító központon – vizuális megerősítéssel rendelkeztek, és leírták az objektumot. A pilóták jó néhányszor tudtak közel kerülni, és láthatták, hogy az objektum nem hasonlít semmire, amivel mi, vagy a szovjetek rendelkezünk. Ezt elég hamar sikerült megállapítani. A jármű, vagy mi is volt ez, amit kergettek, rendkívül rapszodikusan repült fel-le a partvonalon – méghozzá nagyon gyorsan. Ott volt például Maine partja mellett, és olyan gyorsan hagyta el a terület légterét, hogy a Dover légitámaszpontból kellett repülőket küldenünk az elfogására, gyakorlatilag pillanatokkal később.
Tényként kijelenthetem, hogy egy F-14 számára durván harminc percbe telik átszelni ezt a távolságot; de ez az objektum, bármi is legyen, egyszerűen csak felbukkant. Egyik pillanatban itt volt, a következőben bumm, több száz kilométerrel odébb, mint ami fogócskázik. Délen elment egészen Florida partjai alá, Mayport, a Haditengerészet Cecil Fieldnél található légitámaszpontja környékére. Ezt követően megfordult, és a mi helyzetünkhöz képes keleti irányt vett, az Azori-szigetek felé, mielőtt elveszítettük. Mindez idő alatt KH-11 műholdakkal gyűjtöttünk információkat, amelyek rendkívül jó adottságaik révén hihetetlenül jó fényképeket tudnak készíteni szó szerint a földtől méternyi távolságban levő dolgokról is, méghozzá a világűrből. Megpróbálták a KH-11 műholdak segítségével lekövetni ezt a dolgot, hogy készítsenek róla pár fényképet. Csak azokról a legelső találkozásokról érkeztek fényképek vissza az irányító központnak, amelyeken a repülők az UFO közelségébe értek az Észak-Amerikai partvidék közelében.
Emlékszem, hogy az alakja inkább hengerre emlékeztetett, viszonylag lapos és hosszú volt, a végeik tompábbak voltak, nem olyan kúposak, mint a legtöbb repülő járműé. Egyértelműen látni lehetett, hogy fémből van. És a pilóták is adtak néhány információt, például hogy nem hagy kondenzcsíkot, nincsenek rajta kivehető fények, sem jelzések, nem látni pilótafülkét vagy ajtókat, semmi hasonlót. Egybefüggő, szilárd tárgynak tűnt, bármi is volt az. Trane tengernagyot az zavarta igazán, attól volt tényleg becsavarodva, hogy ez a dolog teljesen az ellenőrzése alatt tartotta a helyzetet, és másodpercek alatt ért el bárhova, ahol tartózkodni akart. Az egyik pillanatban Maine partjainál közelítettük meg, a következőben már Norfolkban volt, és Florida felé tartott.
A tiszteket leginkább a rémült jelzővel illetném. Trane tengernagy általában nagyon higgadtan viselkedik; soha nem láttam elveszíteni az önuralmát, vagy felemelni a hangját, vagy feszültnek lenni bármi miatt. De ettől igazán fel volt dúlva. Az UFO olyan esetlegesen és olyan gyorsan mozgott fel-el a partvonalon, míg mi a lehető legtöbb parancsnokságot igyekeztük értesíteni, hogy szálljanak fel gépeik. Tulajdonképp nem tudták követni; egyszerűen csak felbukkant az utolsó észlelési helyétől pár száz kilométerre. Trane tengernagy az egész keleti parton, fent és lent, jobbra és balra hagyott jóvá felszállásokat és rendelt el gyorsfelszállásokat, hogy megpróbálja elfogni ezt az izét. Világos volt, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel le akarják kényszeríteni, és kézre keríteni. Meg akarták szerezni, méghozzá piszkosul.
Mikor véget ért ez az eseménysor, az objektum az Atlanti-óceán belseje felé tartott. Emlékszem, azt mondták, 66 fokos szögben fordult felfelé, ahogy az Azori-szigetek felé tartott, és közben nem lassult le – elhagyta az atmoszférát, és kilépett az űrbe. Olyasmiről beszélünk, ami több ezer kilométert tett meg szempillantások alatt, és egyszerűen eltűnt, minket meg hátrahagyott, hogy ott üljünk a fejünket vakargatva. „A teremburáját, ez vajon mi a franc volt.”
Bizonyos tekintetben mulatságos volt látni, hogy az Egyesült Államok hatalmas haderejét így térdre kényszeríti valami – nem volt elképzelésük sem, mi volt az, honnan jött, hova tart, vagy bármi ilyesmi. Egyedül azt tudták biztosra, hogy nem a szovjetek voltak. Az a helyzet, hogy ha ez az objektum ellenséges lett volna, és szeretett volna fegyverzetet ledobni, vagy rakétákat kilőni, vagy bármi ilyesmi, rendkívül egyszerűen megoldotta volna. Annak idején semmivel nem rendelkeztünk, amit akár csak egy bekezdésben lehet említeni ezzel, bármi is volt ez. És szabadon közlekedett a légterünkben, és bármit megtehetett, amit csak akart. Semmilyen veszélyt sem jelentettünk rá nézve.
A lényeg, hogy visszatértünk a Zebra Állapotból. Visszakapcsolták a fényeket, és az egész irányító fedélzeten mindenki ott ücsörgött, és erről beszélt. Én meg itt ültem fent egyedül a harmadfedélzeten. Trane tengernagy odalent az eligazító részen. Egy pár percig ott maradtak, mielőtt elment volna. Bejegyeztem a naplómba az eseményt, ahogy a feladatom diktálta. Akkor igazán nem gondolkodtam el alaposabban rajta. Később bejött két öltönyös fickó, látogatói jelvényekkel. Bárki megmondta volna, hogy nem a szokásos állományhoz tartoznak. Lekísértek az első emeletre, ahol jó néhány kis tárgyaló volt. Bekísértek az egyikbe, amelyet már előkészítettek, és leültettek. Láttam, hogy náluk van a naplóm. Az öltönyösök az eseménnyel kapcsolatban kezdtek kérdezősködni.
Hogy őszinte legyek, elég keményen jártak el. Emlékszem, hogy szó szerint felemeltem a kezem, és azt mondtam: „Várjanak egy percet, uraim. Én magukkal vagyok.” Elég félelemkeltőek voltak, és teljesen világossá és egyértelművé tették, hogy semmi, amit láttunk, hallottunk, semmi, ami történt, nem hagyhatja el ezt az épületet. „Egy szót sem szólhat róla a munkatársainak. És a támaszponton kívül egyszerűen csak elfelejtkezik mindenről, amit esetleg ezt illetően látott, vagy hallott. Nem történt meg.” Az volt az ember benyomása, hogy tettlegességhez folyamodnának, anélkül, hogy bármilyen nyílt fenyegetés elhangzott volna. A két öltönyös begyűjtötte az összes kidolgozott és nyersen maradt filmet, és minden anyagot, amivel még rendelkeztünk. A naplómat akkor láttam utoljára.
Mikor kikerültem, az Egyesült Államok Haditengerészetének fejlécével ellátott hivatalos dokumentumot kaptam. A dokumentum értelmében öt éven keresztül teljességgel megkérdőjelezhetetlen módon el voltam tiltva attól, hogy bármilyen körülmények közt elhagyjam az országot. És ahhoz, hogy kilépjek Virginia államból, jelentkeznem kellett az FBI irodájánál Roanoke-ban, és értesítenem kellett őket arról, hogy át szándékozom lépni az államhatárt, és belépni Észak-Karolinába. És ez öt évvel a leszerelésem után volt.
Hadd említsem még meg a feleségem családjának egy tagját. Jack Booth volt a neve. Mostanra már elhunyt, de ő a seregnél szolgált, és Roswellben állomásozott akkor, amikor a roswelli incidens lezajlott. A feleségem nagybátyja volt… a feleségem édesanyjának a testvére. Bluefieldből származott, Nyugat-Virginiából. Azt mondta, mikor még kölyök volt, a seregben, Roswellben volt, [ÚjMexikóban], mikor ez a dolog lezuhant, bármi legyen is az. És épp őrszolgálatot teljesített akkor, amikor kimentek a zuhanás helyszínére. Egy csomóan mentek ki roncsokat meg miegymást begyűjteni, és ott volt akkor, mikor a testeket szállították be. Azt mondta, „én mondom neked, hogy ilyen icipici fickókat raktak be hullazsákokba, és semmiben se hasonlítottak az emberre.” És hullazsákokba tették őket, és egyik-másik még életben volt.
Az ő elmondása szerint a zuhanásnak tényleges túlélői voltak. A jármű legapróbb darabjait is összeszedték, és azt mondta, hogy azokat a fickókat válltól vállig egymás mellé sorakoztatva négykézlábra állították, és végigtúrták a roncsokat, és minden apró kis szilánkot meg törmeléket összeszedtek, amit tudtak. És napokig ezzel foglalkoztak. Azt mondta, mindenkit megfenyegettek. Azt mondta, köntörfalazás nélkül, csak így: „Idefigyelj, ha bárkinek is szólsz erről egy szót is, lehet, hogy holnap eltűntté nyilvánítanak.”
„Itt az ideje véget vetni minden titkolózásnak ezt illetően, mivel már nem minősül nemzetbiztonsági kockázatnak, és a technológiát elérhetővé tenni a magánszektor számára.” ‒ Ben Rich, a Lockheed Skunkworks előző vezetője (UCLA Mérnöki Kar, végzősöknek tartott beszéd, 1993. március 23.)
Részlet Steven M. Greer „Felfedetlen” című könyéből
Részlet a „Felfedetlen” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
