- Blog -
Boldog idők aranykori emléke
Magyar ezotérium
2016-11-24
A régi időnek mára szinte elképzelhetetlen messzeségből jövő mondjuk úgy „életét-működését” a világmindenségben létező és azt fenntartó négy őselem összehangolt, egymást kiegészítő és fenntartó munkája teszi lehetővé. Mind a négy őselem a pogány vallások igen nagy százalékában igen komoly domináns szerephez jut. Ezt a tényt megtapasztalhatjuk a magyar ősvallásban is. A tűznek, víznek, levegőnek, földnek megvan a maga fizikai és spirituális élete is...
Boldog idők aranykori emléke...
A régi népek hitvilágában bárhová is nézünk, az emberi elmével megismert, „kitakart” idő minden esetben - ahogyan azt már e könyvben jeleztük is - hullámtermészetű, korszakokra osztható és meg van benne az örök visszatérés Nietzsche-i tulajdonsága, ami által végtelen életet él. Az új monoteista hit időképe, időszámítása viszont Jézus-Krisztusnak, mint Megváltónak a születésétől „indul”. Ez az időélmény nem rendelkezik semmilyen periodikus visszatérésélménnyel, illetve a meghatározott időszámítás előttről való bármilyen emlékkel. Tehát mivel nincs komplex, nagy időket, intervallumokat átfogó időképe, ezért ezek az emberi léptékkel szinte hatalmasan nagy idő-intervallumok, mint amilyen a hindu, a perzsa vagy éppen az ősmagyar vallási hagyomány számára szinte természetes. A gyors és radikális hit- és időváltás dacára az emberiség kollektív emlékezetében még mindig benne maradt a boldog idők aranykori emléke, ahol bizony annak a bizonyos élő régi időnek korszakai voltak, mint az ember életének, hogy aztán a megfelelő idő elteltével maga az idő eldobja öreg természetét és megfiatalodik. De úgy, hogy emlékeit, életeit sohasem tagadja meg.
Minderről így ír Várkonyi Nándor:
„Ha boldog időkre gondolunk, aranykort mondunk, a hanyatló, epigonkorszakokat ezüstkornak nevezzük, a nehéz, kegyetlen időket a vas korszakának. Az idő forgásának korszakokra osztása igen régi népközi szokás, de elnevezésük az aranyról, ezüstről, rézről, vasról természetesen csak akkor születhetett meg, midőn a fémeket már ismerték. Viszont egyáltalán nem használatba vételük jelzi, hanem onnan ered, hogy mindegyiknek szimbolikus jelentőséget, értelmet tulajdonítottak, és így jelzőül használva őket, a dolgokat rangsorba állították, vagy erkölcsileg minősítették.”.
Yves Roch rövidebben fejezi ki a lényeget:
„A valamikori időnek a korszakait az antik népek a fémek tulajdonságainak szimbolikus értelme szerint nevezték meg, és az is biztos, hogy az ő előttük élt népek is ebben a ciklikus időben éltek. Mindez akkor roppant össze, amikor olyan időszámítás kezdődött, ami nem akart tudomást venni arról az időképről, ami ő előtte volt. A dolog pikantériája, hogy valójában az élő világegyetem, benne az ember komplex létezésével mind a mai napig abban a bizonyos égi-földi nagyidőben él, vagyis az ember teste-lelke-szelleme ennek az időnek a nagy égi-földi analógiák mechanikája szerint működik…”
A régiek nemcsak a világ- és különböző idő-korszakokat, hanem bolygókat, valamint a szerintük már „berendezett” világegyetem különböző részeit is egyes fémekről, ásványokról, ércekről, drága-kövekről, féldrágakövekről nevezték el azok szimbolikus tulajdonságainak apropóján. Egyszóval a világkortanok a kereszténység előtti világokban, az Ókorban és sokkal annak előtte is igen komoly és fontos szerepet töltöttek be. Fontos szellemi-fizikai alkotó részét képezték ókori és az azt jóval megelőző világoknak egészen a mára már roppant töredékes mitológiai fundamentumokig, valamint az ebből az alapfundamentumból megszülető vallásbölcseleti rendszerekig.
Egykor egy kozmikus-beavató kultusz szakralitása uralta a régi ember minden mozdulatát, és ami nagyon fontos, kijelölte annak helyét a makro- és mikrokozmosz analógiáit ismerő világban. Ehhez a szinte mindent eldöntő „kijelöléshez” és annak az égi- és földi harmóniában lévő megvalósításához tagadhatatlan, hogy az időnek és az időről vallott felfogásnak kulcsfontosságú szerep jutott. És az idő „szelleme” a mindenség fényes bölcsességét lehozta a földre, és a „mindennek helye és ideje van a Nap alatt” felfogás eszenciája-ként az életek a maguk rájuk szabott idejével belakták a földet. Tudva azt, hogy az életek élete attól függ, hogy megtalálják e saját helyüket, idejüket, terüket ott, ahol velük az adott, hely és az adott idő „teljes lesz és maradék nélküli a mindenség Istenének az életében” – ahogy egy Alexandriában talált késő gnosztikus töredék fogalmaz.
De még ez nem minden az idő és a hit belső, igen kevesek által ismert törvényszerűségei közül. Az, hogy maga az örök visszatérés szelleme kortalanná varázsolja magát az időt, így nem érzi azt az ember, hogy életét egy véges kezdet és a többnyire kiszámolhatatlan vég között éli le. A természet és a mindenséggel azonos örök idő ciklikus törvényeinek a tudatában le- és megélt élet soha nem haszontalan. Míg a múló élet a maga végessé tett idejével nem más, mint egyfajta kötött, behatárolt fogalmak közé préselt ad hoc létezés. Ez az, ami az örök élet ígéretének hipotetikus vízióját tolja maga előtt szüntelen ígéret formájában. De mindez nem szervesül az élő lelkes mindenség örök törvényeivel és annak az arányokba oltott ciklikus természetével.
A régi időnek mára szinte elképzelhetetlen messzeségből jövő mondjuk úgy „életét-működését” a világmindenségben létező és azt fenntartó négy őselem összehangolt, egymást kiegészítő és fenntartó munkája teszi lehetővé. Mind a négy őselem a pogány vallások igen nagy százalékában igen komoly domináns szerephez jut. Ezt a tényt megtapasztalhatjuk a magyar ősvallásban is. A tűznek, víznek, levegőnek, földnek megvan a maga fizikai és spirituális élete is. A régi tradíció szerint a mindent keretbe fogó időciklusok uralta világkor tanok felosztása úgy történt, hogy „bennük a fény vagy a sötétség milyen arányban érvényesült”. Értelemszerűen, ha benne a fény, a világosság foglalt el nagyobb részt, akkor ez az időintervallum, profánul fogalmazva kor a világosság, a jóság, a szeretet istenének, szellemének az uralma alatt állt. Tehát ez az idő „boldog, jó idő, ami kedves az isteneknek és örömet ad az embereknek”.
Viszont ha a sötétség van nagyobb részben jelen az adott idő határolta korban, akkor az egyértelműen sötét kor. Ahol a rosszak, a gonoszak, az erőszakosak, a „fénytelenek”, a törvényt nem ismerők, ahogy annak idején Zarathustra fogalmazott az isteni rend, az őshierarchia, a mennyei tradíció ellen vétők, röviden a „törvényt szegők” uralkodnak, és ilyenkor Isten világossága által „megvilágosított és önmagába visszatérő út” nem tud érvényesülni, „működni”, mert árnyék vetül az isteni világosságra.
A középkori misztikusok fogalmazásával élve „isten lélegzete, az idő szívverése” számára nem megalkotott rend megbomlik, mert korszakonként különböző, más és más, de valójában mindig ugyanabból a számításból táplálkozó sötétség útját állja a mennyei fénynek, Isten jelenlétének. Ennek az isteni fénynek „mennyei tápláléka” az égből a földre leküldött örökidő. Ennek az örökidőnek a tulajdonsága kígyó tulajdonság, hullámzó, valahol-valamikor mindig újra és újra önmagába visszatérő ősidő. Ahogy a régiek mondták: „Az égi kígyó visszatér tojásaihoz, rácsavarodik és önmagát újra-szüli.” Ez a titka magának az orfikus mindenség-tojásnak, a gnosztikusok kígyójának, ami az út végén visszatér az út elejéhez és ön-maga farkába harap. Ezt a régi tudást és megismerést őrzi maga a jó-sárkány (fehérsárkány, tűzsárkány, aranysárkány) legendája, szemben a fekete „büdös és halálos mérget köpködő-fújó”, ember-pusztító, szűzlány elrabló, megbecstelenítő, leányfaló-legényölő feketesárkány sötét legendájával.
Ezt a tudást őrzi maga a grál is, a maga a halhatatlanság-bölcsesség kövének elhallgatott misztériumával. Ennek a grál misztériumnak különböző megjelenési formái, ha úgy tetszik aspektusai vannak, amik fel-fel bukkannak az írott történelem roppant sérülékeny és manipulálható információ-tengerében. Ennek a világnak tagadhatatlanul több az útvesztője, mint a valós belső útja. Igen érdekes módon, ahogy rá-rá világítanak mindennek a gyökerére egy-egy félmondat, megjegyzés erejéig, annál nagyobb a grál körüli káosz és zavar. De mivel az ismeret megszerzése is maga egy beavatás, ne csodálkozzunk a tengernyi csapdán és labirintuson, amit a grál útjába állítottak.
Íme, egy csokorra való magáról a grál mibenlétéről, ismeretlen valóságáról: a grál valójában nem más, mint az örök nő örök vaginája, ami élvezetet teremt és a formája, nem más, mint egy élő kehely. A női testnek ez az élvezetet adó hús-vér serlege örök beszéd-téma. Ez az emberi test részeként az anyagi világban megjelenő kehely ugye nem más, mint maga az örök időtlenség, hiszen teremtő erejénél fogva a mindenség teremtő magját magába fogadva mindig legyőzi a világi időt és életeket hagy maga után. Többen is úgy vélték, hogy a grál egy különös aranyserleg, amibe felfogták a Megváltó Jézus Krisztus vérét, amit ott a kereszten való kínhalálával az emberekért kifolyatott.
Itt, ebbe a legendafelfogásba számtalan kora keresztény misztérium beletorkollik. Ennek a máig egyértelműen nem tisztázott momentumnak, amikor Mária Magdolna vagy Arimateai József Jézus vérét felfogja ‒ valójában nem lehet tudni, hogy mi volt a lényegi motivációja, ha egyáltalán ők voltak azok, akik felfogták Krisztus vérét ott a kereszt alatt. Ugyanis az apokrif legendárium ebben a tekintetben számtalan talányt vet fel, míg a négy, hivatalosított evangélium igencsak szűkölködik az erről szóló információval.
Ismerünk olyan verziót is, ahol a Grál maga egy olyan tálca vagy tányér, „ahol a világ minden dolga zajlik”. De olyan verzió is is-mert, hogy erre a különös grál tálcára helyezték Keresztelő Szent János vérbe úszó levágott fejét. Ennek a kegyetlen cselekedetnek a felemlegetésénél meg kell jegyeznünk, hogy a fej spirituális értelemben az emberi testnek az a része, ahol a szellem lakik, minek fényfogadó lámpása az emberi szem. Megint mások véleménye szerint erre a bizonyos „teremtő-megtartó örök tálcára tett fej” lehetett Jézus feje is. Vagy egy olyan kő, ami eggyé vált magával a Mindenség Tálcájával.
Igen érdekes véleményt fejtettek ki a Grálról magáról a rózsakeresztesek és a korai szabadkőművesek is, akik az egyetemes háttér-legendák igencsak mélybe nyúló gyökereit nem engedték a feledés mindennapi mocsarába dobni. Tovább menve vélték a Grált már annak a kőedénynek is, amiből Jézus az utolsó vacsorán a húsvéti áldozati bárányt elfogyasztotta. De lehetett az Első Áldozás Kelyhe, amiben többek szerint egy olyan misztikus transzformáció zajlott, ami a rituális keresztény áldozás vallási fogalmát megteremtette.
A pár sorral fentebb említett Grál tálca hagyományhoz tartozik még az igencsak ritkán emlegetett ősi „kő a kövön” különös legenda, amit ebben a kötetben a kötet témájához szorosan hozzátartozóan bővebben körbejárunk, hogy benne számunkra fontos információkat találhassunk. A hermetikus-ezoterikus tradíció megőrizte azt a Grál-legenda töredéket, ami nem áll másból, mint abból, hogy a Grál-titok abban rejlik, hogy a Grál maga egy kőtálca. Kőtálca, ami maga a nagymindenség égi kövéből készíttetett, és ezen a kőtálcán ott trónol egy csodálatos kő, ami eggyé vált magával az őt megtartó tálcával. Ez a csodálatos smaragdkő, ami a mindenség vele azonos minőségű tálcáján pihen, valójában az Isten legfényesebb/legbölcsebb tudás-átadó angyalának, Lucifernek a koronájából esett ki. (Erről bővebben Otto Rahn: „Lucifer udvartartása” c. könyvében olvashat)
A Grálkő tehát annak a tudásnak a „legkeményebb kvinteszenciája”, ami olyan időben fejti ki hatását, aminek spirituális természete, rezgése, élete a maga látható és láthatatlan Nagymindenség tulajdonságával azonos. Ezért fénye és annak „ideje” önmagából szüle-tik és önmagába is tér vissza. Mindezt a régi tudást megerősíti a hinduk védikus alaptanítása, az egyiptomi Halottak Könyvének ezoterikus tanításai, valamint a minden bizonnyal nagyon régi tradícióból átörökített zsidó Zohar, ahol a vallási tradíciók mélysége, az Istentől kapott betűk titkos, hermetikus jelentése, a valódi történésekről vallott ezoterikus tudás és látás, valamint a fény, mint a Teremtő szellemének kevesek által meglátható megnyilvánulásai, mint komplett szellemi örökség került átadásra.
Ami a magyar hagyományt illeti, sajnos komplett szellemi örökségről és annak maradék nélküli átadásáról nem beszélhetünk, de ami maradt a régi pogány magyar hagyományból, az viszont megerősíti azon feltételezésünket, hogy a régi ősidő nyomában járva a magyar hagyomány táltos beavató kultuszát nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Akárcsak a különböző eretnek szekták és a gnózis örökségét sem, arról a bizonyos hátrahagyott régi világ szellemi arculatáról, mint a spirituális tudás átadásáról. Mindennek az áttekintéséhez szükséges volt annak az időnek a körbejárása, aminek az elvesztése jelentette a tradíció, a hagyomány és egyben az örök dolgokról vallott tudás folyamatos elvesztését eljutva így a világ jelen állapotához.
A következő fejezetben vizsgáljuk meg azt, hogy magának az elvesztett tudásnak az útja vajon hol és milyen hitek mentén folytatta földi zarándokútját az eljövendő önmegismerésig, önmegtalálásig...
Részlet Gönczi Tamás „A Fekete Madonna titka” című könyvéből.
Részlet a „A Fekete Madonna titka” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
