- Blog -
A tudat, az örökkévalóság és az egyetemes elme
Önfejlesztés
2016-11-20
Minden élőlény – baktérium, növény, rovar, madár, hal és ember – valamilyen formában folyamatosan kommunikál egymással. Ez a kommunikáció olyan csatornán keresztül zajlik, aminek elméletileg nem is kéne léteznie... Ha az élőlények folyamatosan kommunikálnak egymással, akkor – azért, hogy ne bolonduljunk meg - az elménk talán szándékosan szűri ezeket az információkat...
A küldetésünk célja, hogy felfedezzük, valóban létezik-e a Forrásmező. Utunk során meglepő információk birtokába jutunk. Dr. Cleve Backster kutatása szerint minden élőlény – baktérium, növény, rovar, madár, hal és ember – valamilyen formában folyamatosan kommunikál egymással. Ez a kommunikáció olyan csatornán keresztül zajlik, aminek elméletileg nem is kéne léteznie – mivel nem található meg a látható fény, a rádió,-infra,-mikrohullámok, a röntgensugár és társaik hagyományos elektromágneses spektrumában. Ráadásul Backster csak egy azon hipnózis kutatók közül, akik rájöttek, hogy nem látunk és hallunk valakit vagy valamit, ha előzőleg transzban ezt az utasítást kaptuk. Ha az élőlények folyamatosan kommunikálnak egymással, akkor – azért, hogy ne bolonduljunk meg - az elménk talán szándékosan szűri ezeket az információkat.
Mexikóban élt egy figyelemre méltó női gyógyító, Pachita- eredeti nevén Barbara Guerrero-, aki egy gyógyító médium volt. Pachita gyermekkorában fedezte fel gyógyító képességét, és az állatokon gyakorolta, amikor kötéltáncos akrobataként dolgozott egy cirkuszban. Tinédzserként később Pancho Villa mellett harcolt, kabarékban énekelt és sorsjegyeket árult, végül harminc éves korában újra elkezdte használni a képességét. A következő negyvenhét évben szigorúan kerülte a nyilvánosságot, és rengeteg gyógyíthatatlan beteg emberen segített. Csak 1977 végén engedte meg, hogy tudományosan is megvizsgálják a képességét –erre pedig Dr. Andrija Puharich-t kérte fel amerikai csapatával. Carla Rückert a The Law of One I. kötetében írta meg tapasztalatait Pachita gyógyító kezeléséről.
1977 végén és 1978 elején elkísértük Dr. Andrija Puharich-t és munkatársait Mexikóvárosba, hogy megvizsgáljuk egy mexikói pszi-sebész, a hetvennyolc éves Pachita képességeit, aki akkor már sok éve gyógyított. . . . Pachita egy nagyon életlen, 12 centiméter hosszú pengéjű kést használt. Körbeadta a kést és figyelte a reakciónkat, főleg az enyémet, mert én voltam a tengerimalac. Mivel az „operáció” közben a hasamon feküdtem, ezért nem tudom elmondani, hogy mi is történt pontosan, de Don azt mondta, hogy a kés mintegy 10 centiméter mélyen teljesen eltűnt a hátamban, és ezután gyorsan mozgott a gerincem mentén. Ezt többször megismételtük. Pachita azt mondta, a veséimen dolgozott. Nem tettünk kísérletet arra, hogy „bizonyítékokat" szerezzünk, mert tudtuk, hogy nem járunk sikerrel. Sokan megpróbálták már, de nem találtak meggyőző eredményeket, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a pszisebészet csalás.
Nagyon kíváncsi voltam, milyen érzés, ezért a Carlával készített interjúm első kérdése is erre vonatkozott. Azt mondta, hogy a beavatkozás alatt nem érzett jelentős fájdalmat. Azt is elmondta, hogy volt egy kis vér, de a sebek csodával határos módon azonnal begyógyultak, amint Pachita kihúzta a kést. Tisztában vagyok vele, hogy ez őrültségnek hangzik, de a szoba tele volt képzett tudományos megfigyelőkkel.
Pachita Dr. Puharich-t is kezelésben részesítette a mindkét fülében lévő progresszív halláskárosodás miatt – ezt a szivacsos csontok túlzott növekedése okozta.
Pachita mintegy negyven másodpercre mindkét fülében hozzáérintette a kést a dobhártyájához - ez rendkívüli fájdalmat okozott -, de a sebek azonnal bezárultak, volt ugyan egy minimális vérzés, de a fájdalom elmúlt. Bár a kés miatt maradandó hallásvesztést kellett volna szenvednie, azonban döbbenetes módon meggyógyult.
A fejem tele volt hangos zajokkal. . . . olyan hangosak voltak, mint a New York-i metró, vagy körülbelül 90 decibellel a hallásküszöb felett lehettek. Annyira zavaróak voltak, hogy a körülöttem zajló beszédet sem hallottam, ennek ellenére nem féltem, hogy esetleg megsüketülök. Pachita adott nekem egy oldatot (ennek tartalma ismeretlen), és azt mondta, hogy naponta egy cseppet tegyek belőle mindkét fülembe. A fejemben lévő zajok körülbelül 10 decibellel csökkentek minden nap, és a műtét utáni nyolcadik napon a zajok megszűntek. A hallásom annyira éles lett, hogy a telefonbeszélgetések igen kellemetlenek lettek, ezért a kagylót messzire kellett tartanom a fülemtől. Ez a hiperérzékenység körülbelül két héten át tartott. Egy hónappal a műtét utáni normális lett a hallásom.
Ha Pachita valójában csak egy hipnotizőr volt, aki valahogyan tömeges hallucinációt indukált, a kezelései akkor is hatékonyak voltak. Carla Rückert csak az első operációjáról beszélt, a második beavatkozást Dr. Andrija Puharich írta meg sokkal részletesebben H. G. M. Herman könyvében.
Tizenkét nappal az első beavatkozás után Pachita készen állt végrehajtani a második műtétet. Egy post mortem vizsgálatból szerzett egy emberi vesét, amit egy nem steril üvegben, közönséges vízben hoztak el neki, és a hűtőben tárolták. Az operáció napján Pachita kivette a vesét az üvegből, kettévágta és azt mondta, hogy egyenként fogja transzplantálni. Ezután a kést mélyen a hát egyik oldalába mártotta, elfordította, és megkért, hogy dobjam az egyik vesét a lyukba. Mélyen megdöbbentett, hogy a beteg teste a szó szoros értelmében „beszívta" a vesét. Amikor megérintettem a helyet, ahol a vese eltűnt, azt tapasztaltam, hogy nem volt lyuk a bőrön, sima volt. Fantasztikus volt! Ugyanilyen módon tettük be a másik vesét is, az egész művelet csupán 92 másodpercig tartott. Egy órával később a beteg tudott állni. Jól aludt, és 14 órával később gond nélkül tudott vizelni. Három nap után felszállt egy gépre, és hazarepült az Egyesült Államokba.
A könyv szerzője az írta, „Andrija meg volt győződve arról, hogy Pachita „instant műtéte " valódi volt, és nem történhetett csalás, mert ő is és a kollégái is végig dokumentáltak mindent az operáció alatt...
Részlet David Wilcock „A Forrásmező felfedezése” című könyvből.
Részlet a „A Forrásmező felfedezése” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
