- Blog -
A birkaeffektus
Eltitkolt igazságok
2016-08-17
Arra vagyunk kondicionálva, hagy félelem hatására kikapcsoljunk. Azt hisszük, hogy ha nem nézünk a csúf igazságra, a világ olyan lesz, amilyennek szeretnénk. Bolygószinten elengedhetetlenül fontos, hogy a félelmet elengedjük, mert a nagy számokban erő van. Ha végre ráébredünk, milyen sokan vagyunk, és milyen erősek vagyunk, nem maradhat rejtve a negatív elit...
Ha megfigyeljük az állatvilágot, sok következtetést vonhatunk le bolygószintű problémáink természetét illetően, mivel testünknek sok közös vonása van az állatokkal. Maguk között a negatív elit tagjai az embereket birkáknak nevezik, saját magukat pedig farkasoknak. Évekig gondolkodtam ezen, aztán rájöttem a kijelentés mélyebb értelmére. Telefonon adtam pszichológiai tanácsokat egy női páciensemnek, akit olyan bénító félelem kínzott, hogy még szembenézni is képtelen volt a problémájával. Nekem egyszerűnek tűnt a megoldás, de hatalmas ellenállásba ütköztem már azzal is, amikor megpróbáltam rávenni, hogy beszéljen róla. Végül megkértem, árulja el nekem, mit gondol, mi történne, ha szembenézne a félelmével. „Attól tartok, tönkretenne” - felelte. „Úgy érzem, ha csak ránézek, rám veti magát, és meg is ölhet.” Amikor biztosítottam róla, hogy nem eshet baja, és segíteni fogok neki, hogy leküzdje, bármi is az, akkor végre képes volt beszélni róla – és máris sokkal, de sokkal jobban lett. Hamarosan ráébredt, hogy a megoldás egyszerű, és nincs mitől félnie. Én pedig arra jöttem rá, hogy páciensem ősi, állati ösztönt élt át; többet akartam tudni erről.
A birkák nyájban élnek, együtt mennek mindenhová, csoportosan léteznek, részben saját biztonságuk érdekében. Azt gondolhatnánk, hogy ha egy birkanyáj farkast lát ólálkodni a közelükben, futásnak erednek. De ez nem biztos, hogy igaz. Az állatokat gyakran megbénítja a félelem, jó példa erre, ahogy az országúton a szarvas ledermed, ha rávillan egy kocsi fényszórója. Futhatna, mégsem bír.
A birkák nagyon is tudják, hogy ott ólálkodik a farkas. Rettegnek, de leszegik a fejüket, és úgy tesznek, mintha semmi baj nem lenne. Legelésznek, és nem vesznek tudomást a problémáról. Néha a farkas békén hagyja őket, és odébbáll, viszont ha futnának, megtámadná a nyájat. Nem akadályozhatják meg, hogy megölje őket, hiszen túl erős. De mindig akad egy birka, aki betesz a többieknek. Nem bírja a nyomást. Tudja, hogy ott a farkas, és muszáj ránéznie. Felemeli a fejét, és pont a farkas szemébe néz. A farkas most már tudja, hogy nincs több ideje. Meglátták, most kell rájuk rontania. Miközben az őt bámuló birka tekintetébe ég a pillantása, megtámadja a nyájat. Az idő megáll. A bámuló birkát megbénítja a félelem, transzba esve nézi tovább a farkast. A bénultság talán csak pár másodpercig tart, de a bénult birka ered futásnak utoljára. A farkas hamar utoléri. Fogak. Fájdalom. Rémület. Vér. Kín. Halál.
A többi birka pontosan tudja, mi történt. Már megint ugyanaz. Ha a nyáj körül ólálkodó farkasra néz valaki, az halállal lakol. Amint a félelem szemébe nézel, az elkap. Ez egy tudatalatti ösztön mindannyiunkban, és egy sor hollywoodi film is megerősíti azt, amit én birkaeffektusnak nevezek. Szeretünk filmszereplők bőrébe bújni. Sok izgalmas, gyilkosos thrillerben eljön a pillanat, amikor valaki tökéletes helyre bújt, például az ágy alá. Az áldozatnak csak annyit kell tennie, hogy csukva tartja a szemét, és nem esik bántódása, mégsem tud nyugton maradni. Tudnia kell. Leselkednie kell. Kikukucskál... és ott a gyilkos. A sokk olyan extrém, hogy ijedtében megmoccan, beveri a fejét az ágy aljába vagy ilyesmi. A filmzene erősödik, disszonánssá válik, miközben a gyilkos szétdobálja az ágyat. Az áldozatot utoléri a véres, kegyetlen halál. A gyilkos pengéje tulajdonképpen a farkas fogainak modern változata a gondolatvilágunkban. És mi a tanulság a filmből? Hát természetesen az, hogy „Ne nézz oda! Ha megteszed, halál fia vagy. Hadd tegyük, amit akarunk - és ha szerencséd van, téged békén hagyunk közben”.
Ezt az ősi ösztön hollywoodi filmek százai erősítik bennünk. Ez történik, ha nem a pozitív ösvényt választjuk, ha nem érezzük, hogy az univerzum szeretetteli hely, ahol védelem alatt állunk. Ebben az esetben a negatív ösvényt sem választjuk, a vakmerő dominancia, az irányítás, manipuláció árán való haszonszerzés útját sem. Arra vagyunk kondicionálva, hagy félelem hatására kikapcsoljunk. Azt hisszük, hogy ha nem nézünk a csúf igazságra, a világ olyan lesz, amilyennek szeretnénk. Bolygószinten elengedhetetlenül fontos, hogy a félelmet elengedjük, mert a nagy számokban erő van. Emberek millióinak nyílik ki a szeme, és az igazságot közzéteszik az interneten, és másutt is. És nem kopognak sötét alakok az ajtajukon, nem követik őket titkos ügynökök, nem rabolják el a gonoszok éjnek évadján. Az igazság már annyira közkézen forog, hogy nem tartható fenn a Nagy Testvér mítosza. Ha végre ráébredünk, milyen sokan vagyunk, és milyen erősek vagyunk, nem maradhat rejtve a negatív elit, még akkor sem, ha a fél média fél erről beszélni. 2013 áprilisában írom e sorokat, és úgy érzem, hogy nagy változások vannak készülőben. Ha félelem nélkül megvizsgáljuk az igazságot, részt vállalhatunk a megoldásban ahelyett, hogy a problémákat támogatnánk.
Részlet David Wilcock „Az Univerzum Bibliája – A Szinkronicitás Kulcsa” című könyvéből
Részlet a „Az Univerzum Bibliája - A Szinkronicitás kulcsa” című könyvből. Kattints a teljes könyvért:
